Az arany rózsa (Befejezett)

5. fejezet

"Benjamin"

Reggel nyugodtan ébredtem, még talán jól is aludtam, hónapok után először. Azonban ahogy kinyitottam a szemem egy fiatal férfi feküdt mellettem. Nem! Ez nem történhetett meg! néztem idegesen a takaró alá, de hála istennek nem volt semmmi. Mert ha lett volna tiszta vér lenne minden. Ezt is Rubernek köszönhetem. Ugyanis mikor utoljára a magáévá tett annyira erősen hatolt be, hogy még a bőrömet is felszakította. Éreztem ahogy az arcomon lefolynak a könnyek majd egy gyöngéd, de nagy kéz a vállamat érinti.

- Megint fáj valamid? - hallom meg az aggodalmat a hangjában. Annyira hihetetlen ez a férfi. Aggódik értem annak ellenére, hogy alig ismerem és ő is alig ismer engem. Válasz ként megrázom a fejem mire ő elmosolyodik és megsimogatja az arcomat.

- Ne aggódj, semmit se tettem veled.

- Nagyon szépen köszönöm. - motyogtam mire ő mosolyogva felkacagott. - Mi olyan vicces?

- Nem vicces, hanem édes! Olyan aranyos vagy és még szép is. - ezen szinte reflex szerűen elpirultam. Hihetetlen, hogy valaki szépnek tart, azok után amiket a piacon hallottam. Nyomorék! Csontváz! Kobold! És még sok ilyen szép szó amivel illettek akárhányszor meglátott valaki.

- Miért sírtál?

- Csak emlékek. Régi és rossz emlékek.

- Ne, félj! Többé senki sem fog bántani téged, majd én vigyázok rád. - nyomott egy gyöngéd puszit a homlokomra. Olyan fura érzés kerített a hatalmába. Talán végre biztonságban éreztem magam. Végre megnyugodtam. Nem tudtam, hogy helyes e, de muszály volt. Belesimultam az ölelésébe és a vállára tettem a fejemet mire ő átkarolt magához ölelt.

- Jut eszembe! Itt mindenki felségnek szólít, te legyél kivétel és hívj a nevemen! Aniusz vagyok! - mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam.

- Köszönöm... Aniusz.

- Benjamin! Olyan csodaszép hangod van. Énekelnél nekem? Tudsz valamilyen hangszeren játszani?

- Hárfázni tudok. - mondtam szégyellősen mire ő felállt és egy dobozban kezdett el kutakodni. Mikor pedig megfordult egy ezüstösen csillogó kis kézihárfa volt a kezében. Régen nagyon szerettem hárfázni, szép emlékek kötöttek hozzá. Így muszály volt elámulnom a szép hangszeren.

- Ez valami csodaszép.

- Igen. Csodaszép. - mondta Aniusz, de mikor felnéztem rá kellett jönnöm, hogy ezt rám nézve mondta. 

- A hárfa pedig a tiéd. Én sosem tanultam meg játszani. - nevetett és a kezembe adta a hangszert. - Akkor? Énekelsz nekem? - nézett a szemembe és úgy láttam nagyon akarja így leültem egy padra és egy régi görög lírát kezdtem énekelni. Ő csak nézett engem miközben pengettem a hangszert és énekeltem.