Az arany rózsa (Befejezett)

6. fejezet

"Aniusz"

Úgy énekel mint egy igazi angyal. Legszívesebben egész nap csak a hangját hallgatnám és a gyönyörű testét bámulnám, de nem akarom, hogy úgy érezze valami tárgy, ami arra jó, hogy bámulják. Átülök mellé és alig bírom megállni, hogy ne érjek hozzá a tökéletesen fehér bőréhez. Olyan kis csontos a teste, de én mégis gyönyörűnek találom. Nem csak az ártatlansága és szelídsége babonázott meg, de az a hihetetlen szépség is, ami áradt belőle. Mintha egy angyal repült volna az életembe. Azonban nem álmodozhattam tovább mivel abbahagyta az éneklést és a játék is abba maradt. Értetlenül néztem rá, de amint belenéztem a könnyben úszó szemébe összefacsarodott a szívem. Sírt. Méghozzá hatalmas fájdalommal.

- Hé, hé, hé... - karoltam át. - Mi a baj?

- Csak emlékek... Az anyám...

- Elmeséled? - kérdeztem és most azt se bántam ha nemet mond, hisz én nem voltam rabszolga, nem érthetem meg őt, de bólintott és vett egy nagy levegőt.

- Az anyám egy egyszerű fiatal nő volt, amikor megismerte az apámat. Találkozgattak, mindent megígért neki. Házasságot, vagyont és sok gyereket. Ezeket ígérgette egészen addig amíg meg nem  kapta amit akart, aztán elhajította. Magára hagyta pénz és otthon nélkül, terhesen. Próbálta megkeresni, de az a barom egyszer egy kocsmai verekedésbe keveredett és agyonverték. Ezek után anyám dolgozott ameddig csak bírt, hogy egyáltalán a világra jöhessek. Miután megtörtént, a szomszédok segítettek neki ahogy tudtak, ha mással nem hát akkor munkát adtak neki.

- Nagyszerű anya lehetett. Én nem ismertem az enyémet.

- Óh, sajnálom! Mi történt vele?

- Gyenge nő volt. Én voltam az első és egyben az utolsó gyermeke. Pár nappal azután, hogy megszülettem meghalt.

- Rossz lehetett.

- Nem tudom, nem ismertem. Hol van most a te anyád? - éreztem, hogy ez egy nagyon rossz kérdés volt mert hirtelen újra könnyek gyűltek a szemébe.

- Megtámadták a falunkat. A házunkat ránk gyújtották és miközben menekülni próbáltunk... anyám kiszaladt, hogy megnézze én hol vagyok és... és egy katona észrevette... a következő perceben már a karomban hevert, de nem hagytak... nem hagytak gyászolni mert elvittek... elvittek tőle és eladtak... miután Ruberhez kerültem ő nem csak engem, hanem rajtam kívül szinte az összes fiút a magáévá tette, talán nem is egyszer... - zokogta. Én alig tudtam megszólalni. Hogy lehetett valakinek szíve bántani egy ilyen ártatlan embert? Magamhoz szorítottam és nyomtam egy gyöngéd puszit a feje búbjára, hátha attól megnyugszik egy kicsit. Hatott, mert már nem markolászta olyan görcsösen a ruhámat, hanem belesimult az ölelésembe. Ez talán azt jelenti, hogy ő is kedvel engem. Mit tettél velem Benjamin? A szívem eddig mintha csak keserű föld lett volna, de most te belevetetted magad akár egy mag és ebből a magból egy virág nőtt, egy virág melynek neve szerelem.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre! Ugye tőlem nem félsz?

- Nem. Azt hiszem te más vagy. - hála istennek, most egy hatalmas kő esett le a szívemről. 

- Akkor itt akarsz maradni?

- Ezt, hogy érted?

- Tudod, senki soha nem váltott még ki belőlem olyan érzéseket mint te. Ha behunyom a szemem, akkor is téged látlak. Képtelen lennék bántani akárcsak szóval is téged. Ha akarod felszabadítalak. Szabad ember lehetsz, aki már nem a tulajdona senkinek. Vagy... Itt maradhatsz és te lehetnél a kedvencem.

- De Hector...

- Sosem érdekelt. Zalim igazság szerint inkább a barátom mint az ágyasom, csak beszélgetni szoktam vele. Hector volt az, aki eddig kielégített, de ennél több sosem volt nekem. Csak ezért volt eddig ő a kedvencem. De mostantól te leszel az. Már persze, ha úgy döntesz, hogy maradsz. - erre kicsit meglepődött. Rettegtem, hogy mit fog mondani. Ám válasz helyett elmosolyodott és a legnagyobb meglepetésemre egy pillangó súlyú csókot lehelt a számra.

- Nem megyek sehova. - óh, Zeusz köszönöm! Akkor itt marad velem. Ő lesz mától a kedvencem és a párom életem végéig.