Az arany rózsa (Befejezett)

17. fejezet

"Benjamin"

Eltelt két hónap Aniusz színvallása óta. El sem mozdult mellőlem és úgy vigyázott rám mintha üvegből lettem volna. A hasam közben nőtt és már látszott, hogy kisbabám lesz. Zalim segített nekem amiben csak tudott. Aniusz apja majd kicsattant örömében, hogy unokája lesz és szinte azonnal befogadott a családba. Egy nap azonban olyasmire határoztam el magam amit senki sem várt tőlem. Zalim segítségét kértem a dologra. Ő persze egyből majd leszedte a fejemet, hogy biztosan megőrültem, de megmakacsoltam magam.

Aniusz tudta nélkül lementem Hectorhoz, aki az ágán ült és ép olvasott valamit.

- Mit keresel te itt? Nem a dísz lakosztályban laksz?

- De igen. Viszont beszélni szeretnék veled Hector. - mondtam, de alighogy befejeztem a mondatot felállt, hogy ő bizony nem hallgat meg. Viszont nekem erre is volt tervem. Még gyorsan elé álltam, bezártam az ajtót és kinyomtam alatta a kulcsot. Innen már se ki, se be.

- Megőrültél?! - esett nekem egyből, de én csak álltam mintha megfagyasztottak volna. Nem érdekelt, ha megüt, nem érdekelt, hogy ezek után mit gondol majd rólam, de beszélni akartam vele. Csodák csodájára azonban mikor emelte a kezét, hogy megüssön rögtön le is tette.

- Miről akarsz beszélni? Dicsekedni akarsz? Hogy a tiéd lett minden és, hogy neked jutott minden? Mert akkor hajrá, legalább elég erőm lesz végre az öngyilkossághoz!

- Hector! - ültem le a díványra és megütögettem magam mellett, hogy üljön le, de csak az előttem lévő székre volt hajlandó leülni.

- Nos, mit akarsz?

- Nézd, Hector! Tudom milyen az amikor elveszítesz valamit, ami fontos. Tudom, hogy mi történt veled az érkezésem előtt és nagyon sajnálom, hogy ez történt veled. - néztem mélyen a szemébe, amiben már ott csillogtak a nagy könnycseppek és pislogás nélkül folytak le az arcán.

- Nem! Nem tudod, hogy milyen! Amikor elvesztettem a gyermekemet, elvesztettem az életemet és a lelkemet. Próbáltam utána újra teherbe esni, de az orvos kimondta a végítéletet, mi szerint a vetélés miatt már nem lehet többé kisbabám. Aztán jöttél te! Tudtam, hogy én sosem tetszettem az úrfinak, beléd viszont azonnal szerelmes lett és féltékeny voltam! - zokogott. Ezt én képtelen voltam szó vagy tettek nélkül tűrni és odaülve mellé átöleltem. Furcsa mód nem tiltakozott.

- Én elvesztettem az anyámat, aki a mindent jelentette nekem! Tudom, hogy a kettő nem ugyanaz, de akkor is mind a kettő fáj. Hector! Én nem akarok veled többé gyűlöletben élni. Ha barátok nem is leszünk, kérlek légy olyan ember, akiben megbízhatok. Ha nem is értem legalább a gyermekemért tedd meg!

- Jó ember vagy Benjamin és sajnálom, hogy nem vettem észre előbb. Ami pedig a kisbabádat illeti, sosem tudnám akárcsak szóval is bántani. - mondta és megfogta a kezemet. - Azt, hogy számíthatsz e rám majd eldöntöd te! Most viszont gondolkodjunk, hogy hogyan jutunk ki innen! - állt fel mire én az ajtóhoz sétáltam és kopogtam.

- Zalim, kiengedhetsz! Minden rendben! - kiáltottam mire kattant a zár és Zalim dugta be rajta a fejét.

- Mi?! Ez végig a terv része volt!? - hüledezett Hector mire én csak vállat vontam.