Az arany rózsa (Befejezett)

21. fejezet

"Aniusz"
Hajnalban rontottunk rájuk. Sikerült is meglepni őket. Volt, aki támadt, volt aki kardját ragadta, volt aki épp csak kinézett a sátorból. Egy jó ideig forogtak a karok, de sikerült győzelmet aratnunk. Egyből Benjamin keresésére indultam. Minden sátorba benéztem, hátha ott lesz valamelyikben. Mar kezdtem feladni, de végül pedig a legnagyobb sátorhoz érve bementem és ott olyan látvány vogadott amit nem vártam. Dominusz feküdt az ágyban, félmesztelenül, betört koponyával. Mellette ott hevert a véres gyertyatartó. Ekkor hirtelen egy kis mocorgást hallottam meg a sátor egyik sarkából. Előhúzva a késemet lassan megközelítettem a mocorgó púpot a függöny alatt majd elrántottam a leplet. Egy sikítást kaptam válaszul, de leírhatatlan megkönnyebbülés jart át mikor felismertem a testének vonásait.
- Benjamin! Én vagyok az! - be volt fordulva és takarta az arcát, így nem láthatott. Mikor meghallotta a hangomat hátra fordult. Ismét láthattam a gyönyörű kék íriszeit. Mind a kettőnk arcára letörölhetetlen mosoly ült ki majd a nyakamba ugrott. Átkaroltam a vékony vállát, de éreztem a púpot a hasánál. Mikor eltávolodtunk könnybe labadt a szemem a gömbölyű hasa láttán. Sok idő telt el, de se ő, se én nem felejtettünk.
- Annyira sajnálom! - borultam zokogva a vállára. - Nem Akartalak megbántani, de ez az átkozott hàború. Pont ettől rettegtem, hogy elvesznek tőlem és valami történni fog veled, de nem akartalak ellökni magamtól! Kérlek ne haragudj! - zokogtam mint egy öt éves.
- Te még mindig ezen rágod magad? - kérdezte nevetve. Mondjuk igaza volt.
- Akkor megbocsájtasz? - néztem rá kiskutya szemekkel, mire kuncogott egyet majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Menjünk haza. - mondta. Felsegítettem a földről és már épp kimentünk volna mikor megtorpant, Dominusz holttestét bámulva.
- Rámmászott. Rettegtem, hogy bàntani fogja a babámat. Elborult az agyam. - folyt le egy könnycsepp az arcán. Gyorsan haza kell őt vinnem innen.
Otthon mindenki ujjongott, hogy épségben megkerültünk. Hector és Zalim egyből Benjamin köré gyűltek. Én addig üdvözöltem apámat.
- Fiam? Látom a kedvesed is megkerült.
- Meg, Zeusznak hála meg és... - nem fejeztem be a mondatot mert Benjamin éles sikítása ütötte meg a fülemet. Mikir hátra fordultam a szerelmem zihálva fogta a hasát és Zalim nagyon erősen tartotta. Oda rohantam és a karjaimba rogyott.
- Mi a baj? Benjamin!
- Küldjenek a bábáért és az orvosért! - kiàltotta Zalim.
- Miért? Mi a baj? - kerdeztem rémülten.
- Szülni fog! Segíts bevinni!