Az arany rózsa (Befejezett)

11. fejezet

"Aniusz"
Mérges vagyok, de nem ő rá. Hiszen ő az, akit letepert és megtámadott az a vadállat. Hogy remegett szegénykém.
Alig vártsm, hogy Benjamin megérkezzen, de késett és ez kezdett gyanús lenni mivel a szállása szinte csak egy saroknyira van tőlem, ezért elindultam megkeresni. Ám mikor befordultam, azt láttam, amit soha sem akartam. Teljesen elborult az agyam és az egész testemet elöntötte a méreg. Gyorsan lerántottam róla és átkarolmtam a már félelemtől remegő testét. Mikor pedig a katonáink elvitték Dominuszt, felkaptam az én szende galambomat és bevittem a szobámba. Hogy bújt hozzám a kis testével! Mintha rajtam függene most az élete.
Letettem az ágyra és mellé ülve szorítottam magamhoz.
- Any... Annyira... Annyira sajnálom... - rebegte. Nehogy most ő kérjen bocsánatot!
- Benjaminom! Miért kérsz bocsánatot?
- Mert nem tudtam ellenkezni. Mert egy nyeszlett, ronda, semmirekellő, kis fattyú vagyok, aki még magát sem tudja megmenteni! Szánalmas vagyok! - zokog fel hangosan mire nekem összefacsarodik a szívem. Hisz ő semmiről sem tehet. Nem értem, hogy miért egy ilyen ártatlan, kedves és szépséges fiúnak kell a legrosszabbat elszenvednie. Talán az éndolgom az, hogy a legjobbat adjam neki, hisz megérdemli. Lassan felemeltem a fejét és birtokba vettem a könyektől sós, kissé duzzadt ajkait. Még sosem csókoltam senkit se így és érzem, hogy nem is fogok. Elválva tőle  usmét elveszek a tengerkék szemeiben.
- Mi a baj? - kérdi félénken mint aki attól retteg, hogy ezért a kérdésért levágják a fejét. Halkan kuncogtam egyet és megsimogattam az arcát.
- Nincs semmi baj, csak a szemed.
- Mi van vele?
- Olyan mély, mint az óceán. Rettegek, hogyha sokáig nézem, elmerülök benne. - mondtam mosolyogva mire végre neki is egy imádnivaló mosoly szökött az arcára.