Magány-Xiuchen [Hun]

1. rész

- Hyung, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte halkan Jongdae.

- Persze. – állt fel az asztaltól a legidősebb. – Mindjárt jövünk. – szólt oda félvállról, mintha bárki is figyelt volna a nagy beszélgetések közben.

Egy jól sikerült koncertet ünnepeltek a kedvenc éttermükben, aminek a rajongók örültek is, meg nem is. Boldogok voltak, mert rengeteg fotót készíthettek. A negatívuma viszont az volt, hogy nem mehettek az épület falain belülre.

- Na, mit szeretnél? – villantotta rá a fiatalabb számára gyönyörű fogsorát, mikor kiértek az étterem hátsó kertjébe.

- Én... Én...

Szíve ezerrel vert és hirtelen izzadni is kezdett.

- Baj van? – fogta meg aggódva a vállait.

- Minseok, én szeretlek. – fakadt ki belőle.

Kicsit be volt csiccsentve, ezért volt bátorsága elmondani az idősebbnek. A másik azonban, kikerekedett szemekkel elengedte őt és megrázta a fejét.

- Sajnálom, de én nem érzek irántad semmit. És lehetőleg kerülj engem.

Amint kimondta ezeket a szavakat sarkon fordult és visszament.

A fiatalabb egy ideig meredt utána, majd könnyezve körbe nézett. A legközelebb hozzá ülő nő fintorogva elfordult, mivel hallott minden egyes szót. Még egy páran csodálkozva figyelték őt, akik távolabb voltak tőle.

Nem bírta tovább, elrohant.

Sírt, egész úton. Mikor visszaért a dormba a fürdőbe ment, tükörképét figyelte és dühös volt magára.

- Szánalmas vagy. – suttogta valaki.