I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

0. Fejezet

A stúdió előtere hét fiú nehéz lélegzetével keveredik. Keserűség, szeretet, megbánás és a nemsokára történő események miatt érzett szorongással vegyült megkönnyebbülés szinte tapintható az apró, sötét helyiségben. Már percekkel ezelőtt helyet foglalt a társaság egy kis kört kialakítva, de még egyikükben sem volt elég kurázsi, hogy kezdeményezzen egy beszélgetést közöttük. Így a helyzet elég kínosnak bizonyult, hiszen mind a heten kezüket tördelve nézelődtek az oly jól ismert szobában, ahol anno napokat, heteket töltöttek el egymás társaságában.

Az igazság, hogy mindannyiukban megmozdított néhány dolgot a kialakult helyzet. A barátságos szoba, amihez megannyi emlékük fűződik, a találkozás, egymás jelenléte. A régi barátok, akik szinte egy családdá váltak az évek során, újra összegyűltek. De vajon mi is ennek az oka? Miért ilyen zavart mindenki? Mi történt az egész világot meghódító Bangtan Sonyeondan-al?

- El sem hiszem srácok, hogy ma újra itt vagyunk – nézett körbe végül a leader a volt csapattársain. Kötelességének érezte, hogy ő legyen a kezdeményező. Ezek a srácok az egész életüket is képesek voltak rábízni, de ő nem bírt megbirkózni a vállait nyomó feladattal. Úgy érezte annyival tartozik nekik, hogy megszűnteti a kínos hangulatot. Legalább ennyivel, hogyha már az időt nem tudja visszapörgetni, hogy mindent másként csináljon. – Most úgy érzem magam, mintha nem is telt volna el ez a négy év nélkületek.

- Én azért nem így érzem – horkantott fel a vele szemben ülő legfiatalabb, Jungkook. Mindenki kérdőn fordult felé, hiszen a megjegyzése elég dühösen hangzott. Pedig ő nem akarta, hogy a dolog így vegye ki magát, de sajnos kicsúszott a száján. Felsóhajtott, és a kezei tördelését abbahagyva felült rendesen a székre és felemelte tekintetét. – Úgy értem, hogy én inkább úgy érzem magam, mint az első találkozásunkkor. Akkor is minden ilyen kínos és erőltetett volt.

- Nem térnénk rá arra amiért igazából idejöttünk? – szólalt meg hirtelen a csapat legmorcosabb tagja, Yoongi. – Nem tudnánk csak átugrani az újra találkozás hülyeségeit és úgy viselkedni, mint négy évvel ezelőtt? Mielőtt eldöntöttük, hogy véget vetünk ennek... – körbenézett, majd sóhajtott egy nagyot – ennek az egésznek?

- Egyetértek. Próbáljuk meg elfelejteni, hogy hogyan és miért váltunk el. Utálom ha mindannyian ilyen csöndben vagytok. Még te is, Hobi – pillantott Taehyung a mellette ülő vezértáncosra, aki a csapat leghangosabb, legenergikusabb tagja. – Ha még Hoseok sem szólal meg, ott nagyon gázos helyzet kell legyen.

- Jólvan, srácok – mosolyodott el az emlegetett. – Szerintem is jegeljük az egymás iránt érzett utálatunk és próbáljuk meg érett, civilizált ember módjára megcsinálni ezt az egészet.

- Szerintem a felvétellel kéne kezdeni – hallatszott hirtelen a legidősebb a hangja. Megvárta még mindenki rá figyel, majd folytatta. – Akkor leszünk hitelesek, ha őszintén hallja mindenki, hogy min megyünk keresztül. Ha előre megbeszéljük, hogy mit mondunk, nem fogják igaznak és jogosnak érezni az okokat. Nem fogják megérteni. Nem is fogja érdekelni őket.

- Igaza van – mondta a szerény Jimin. – És ha már itt tartunk, szerintem kezdhetnénk is, mert rohadt kellemetlenül érzem magam. És mindannyian tudjuk, hogy én indítottam el a lavinát, ami aztán mindnyájunkat magával sodort, úgyhogy nekem kell elkezdenem a történetünket.

- Nem sodort el mindnyájunkat. Engem nem a lavina sodort el, hanem ti – köpte a szavakat gondolkodás nélkül Jungkook. Tudta, hogy borzasztó tiszteletlen a Hyungjaival szemben, de már nem tudta visszaszívni amit kimondott.

- Oké, oké. Chill, srácok. Emlékeztek. Úgy jöttünk ide, hogy megígértük, minden indulatunkat visszafogjuk. Ezt tartsuk is be – békített azonnal Jin, mint a banda anyukája. – Inkább indítom a hangfelvételt és el is kezdhetjük a mesélést, még mielőtt baj lenne itt.