I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

8. fejezet

Végre hazafele. Szinte el sem hittük, hogy már csak néhány óra és lesz időnk aludni és rendesen kipihenni magunkat. Mindannyiunkon meglátszott ez az öt hét, nyúzott arcunk, karikás szemünk és nyomott hangulatunk rányomta a bélyeget a társaságra. Az út sem telt izgalmasabban, csak fülhallgatóval a fülünkben, bóbiskolva ültünk a sorsolt helyeken mindenféle idegen mellett a repülőn. Nem kerültünk egymás mellé, teljesen szétszórva lettünk elhelyezve, azonban egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a szomszédságomban ülő fiatal férfi beszélgetésbe elegyedik Namjoonnal, aki az apró folyosón állt, így fél fülhallgatóm kivettem a fülemből, hogy halljam, mégis milyen okból állnak ők szóba egymással.

- Köszönöm szépen – mosolygott Namjoon a férfira, majd pillanatok alatt helyet cseréltek. Én csak meglepődve figyeltem a jelenetet, mert az ugyan leesett, hogy megkérte hadd üljön mellém, de Namjoon ezt biztos nem csak úgy a semmiért tette. Kérdőn fordultam felé, mire ő halvány mosollyal vállat vont, majd megállította az éppen arra járó légiutaskísérőt és vett nekünk egy csomag mogyorót és egy üveg bort. Én ekkor már teljesen lemondtam a nyugodt, békés zenehallgatásomról, így csak érdeklődve figyeltem mégis mit akar kihozni ebből a helyzetből.

- Jiminie - vigyorgott, miközben teletöltötte mindkettőnk poharát a rendelt vörösborral, majd tenyerét összedörzsölve fölemelte a sajátját. - Igyunk! Rád, rám, és a csapatunkra! – mondta és összekoccintotta poharát enyémmel, majd a felét le is húzta egy kortyban. Én csak óvatosan ittam mert tudtam, hogy a repülőn levő légnyomás változás miatt nagyon hamar fejembe száll a pia és azon tűnődtem, vajon hol van az a pont, hogy figyelmeztetnem kell a saját leaderemet, vegyen vissza a piából. Annak idején minden kis apróságra úgy gondolta le kell húzni legalább egy felest, ez pedig néha már kicsit sok volt.

- Mi van veled már megint, Nam? – nevettem végül el magam. – Mostanában kész alkesz lettél.

- Dehogy lettem – legyintett. – Csak ha veled vagyok. Mindig megrészegítesz – kacsintott rám, mire majdnem kiköptem az éppen számban ízlelgetett bort.

- Ez hányadik pohár volt, hyung? – vettem ki a kezéből az újból kiürült műanyagot. Ahogy arcát tüzetesebben megvizsgáltam rájöttem, hogy teljesen részeg, habár, erre már az előbbi mondatából is kiindulva is biztos voltam. Sok fajta részeg van. Van aki sír, van aki nevet, van aki panaszkodik, van aki őszinte. És van Namjoon. Ő hogyha totál ki van ütve, mindenkivel megállás nélkül flörtöl. Tényleg mindenkivel, de általában csak mi esünk a csapdájába.

- Nemtom – vont vállat. – Már felszállás előtt is ittam néhányat Yoongival.

- Ajj, Nam – csóváltam a fejem. – Miért csinálod ezt mostanában?

- Hát tudod. Jó stressz levezető. Egyébként – csillant fel a szeme, majd közelebb hajolt hozzám, de kissé elvétette, így szó szerint az arcomba mászott. Én csak sóhajtva visszalöktem a saját ülésébe, de ő szinte észre se vette. – Szóval eszembe jutott, amiért ideültem. Hogy megköszönjem Jiminie, amit aznap Jungkookért tettél, mert nélküled tényleg nem tudom, föl kelt-e volna onnan aznap. Ezzel pedig rengeteg mindentől megóvtál minket. Mindnyájunkat.

- Ugyan, Nam – horkantottam. – Tudod, hogy nem kell megköszönni az ilyeneket.

- De, de, igenis kell – bólogatott harsányan, kicsit úgy nézett ki, mint aki elvesztette a nyaka fölött az irányítást. – Mert sokszor úgy érzem, hogyha ti nem lennétek egymásnak, én nem bírnék veletek. Úgyhogy csakis hálás lehetek neked – mondta, majd egy féloldalas ölelésre invitált, habár helyettem majdnem az ülésünket ölelte át. Nekem pedig mindössze egyetlen dolog járt a fejemben. Hogy ők mégis mennyiszer mondtak nekem köszönetet életükben? És én mennyiszer? Vajon elégszer tudattam velük, hogy mennyire fontosak számomra, és elégszer voltam hálás az áldozatokért, amit értem hoztak? És sajnos, arra kellett jussak, hogy egyiket sem tettem. Mindig annyira el voltam foglalva a saját nyomorommal és problémáimmal, hogy észre se vettem mennyi mindent tettek értem, én viszont cserébe mennyit ártottam nekik. És emiatt a megvilágosodás miatt, életemben először rájöttem, hogy el kéne felejtsem az önsajnáltatást és körülnézni a világomban, a körülöttem élőkön. Mert borzasztó önző módon viselkedtem velük, és a saját magam bajait felnagyítva taszítottam őket is bele a szakadékba, amibe én is belezuhantam. És mindezek után még egy köszönömöt sem voltam képes kinyögni.
Namjoon pulcsiját némán áztatták könnyeim, nekem pedig már az volt az érzésem, hogy elaludt a vállamon. És így is volt. Valóban elbóbiskolt, én pedig csak visszafolytottam a szemeimből folyó patakot és műmosolyt varázsolva az arcomra ültettem vissza a saját székébe, aztán pedig az ablak felé fordulva bámultam kifelé a felhők tetejét vizsgálva, teljesen a gondolataimba merülve, miközben próbáltam rendezni saját magammal az érzéseimet, kevesebb-több sikerrel.