I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

17. fejezet

Két hatalmas bögre forrócsokival a kezemben kopogtattam Jin hyung szobájának ajtaján. Tudtam, hogy él-hal az édes energiabombáért, így készítettem magunknak, hátha ennek következtében egyszerűbb beszélgetésnek nézünk elébe. Nagyon reméltem, hogy hajlandó lesz velem normális diszkurzust folytatni, és nem csak folyton hárítani akar, ami természetesen csak egy újabb vitát szült volna.

- Gyere! – hallottam kiszűrődni hangját, így óvatosan, nehogy kiömöljenek a finomságok a kezemből benyitottam a tökéletes rendben tartott helységbe. Letettem elé az egyik bögrét, mire szemét azonnal levette az előtte álló számítógépről és hálásan pillantott fel rám. – Wow, Jimin-shi, mégis minek köszönhetem ezt az igazán kedves gesztust? – kortyolt bele azonnal, mire csokibajusz keletkezett szája fölött. Elmosolyodtam, ahogy legidősebb hyungom, aki mindig is a legbölcsebb volt közülünk, ilyen gyermeki módon mutatkozik előttem. Olyan abszurd volt, hogy valaki, aki ilyen érett, gondoskodó és bölcs, valójában csak egy kicsit túl hamar felnőtt tapasztalatlan gyerek, aki egy átlagos napon átlagosabban viselkedik, mint bárki más.

- Gondoltam beszélgethetnénk egy kicsit.

- Húha – nyalta le bajuszát játékosan. – Kezdjek félni? Vagy talán tanácsokat akarsz kérni a hyungodtól?

- Igazából, főként rólad lenne szó – vigyorogtam rá, mire azonnal hevesen kezdte rázni a fejét.

- Akkor szerintem a félelmet választom – bólintott, majd újabbat kortyolt a forró italból.

- Miért, hyung? Tudod mit akarok kérdezni?

- Igen, tudom – nézett a szemembe, majd sóhajtva letette a bögrét az asztalra. – Eunháról.

- Bingo – válaszoltam. – De ezért miért kéne félned? Tudod, hogy rám mindig számíthatsz, hyung!

- Tudom, Jimin-shi, tudom – mosolyodott el halványan, majd kényelmesen hátra dőlt a székében. – Ez viszont nem azt jelenti, hogy valóban tudnia kell erről a többieknek is.

- Én én vagyok, nem pedig a többiek.

- Valóban? – hökkent meg.

- Valóban – bólintottam határozottan. – És nagyon örülnék, ha megosztanád velem a boldogságod valódi okát. Mert látom ám, hogy néhanapján csak úgy virulsz reggeltől estig!

- Ennek lehet, hogy sokszor Eunha az oka, de azért általánosságban nem olyan egyszerű ez – rázta a fejét, én pedig ekkor már éreztem, hogy mindenbe be fog avatni. Segíteni akartam rajta, ha mással nem legalább azzal hogy meghallgatom. Ott szerettem volna lenni neki, ahogy ő is ott volt nekem.

- Avass be! – ráncoltam a szemöldököm.

- Tudod, Jimin-shi, ez a dolog még nehezebb, hogyha mindketten híresek vagytok...

És elmesélte. Mindent, ami problémát okozott nekik. Ami nyomta a lelkét, ami bántotta és a végén már ott tartottunk, hogy én adok neki tanácsokat miközben próbálom a lehető legtöbb lelket belé önteni. A végére rá kellett jöjjek, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki párkapcsolati problémákkal küzd. Sőt, nem is Hobi. Jin a szerencsétlen duónkat szerencsétlen trióvá alakította, ami miatt egyáltalán nem kavarogtak bennem pozitív érzések. Mégis meddig fogjuk bírni ezt a hatalmas terhet, ami vállunkra nehezedik? Hol van a tűrőképességünk határa, ahonnan már az egymás iránt érzett hűség sem fog tudni visszarántani minket? Ki fogja elsőként meghozni azt a talán elhamarkodott döntést, ami megpecsételi sorsunkat? Ki adja föl először? Ki jön rá elsőként, hogy a világ és az emberiség ellen folytatott küzdelemben vesztésre állunk?