I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

7. fejezet

Három hete, hogy kezdetét vette a turné. Ázsiából hat napja tovább repültünk Amerikába. Már csak két hét volt az egész koncertsorozatunkból, de szép lassan mindannyiunkon felülkerekedett a fáradság. Ha ezt nem is mutattuk ki egymás felé, tudtuk. A feszített tempó és zsúfolt napirend néha szinte követhetetlen volt majdnem, hogy egyszerre kellett volna két helyen lennünk. Aludtunk ahol csak tudtunk, ettünk amennyit csak tudtunk, és gyönyörű művigyort varázsoltunk az arcunkra, amikor csak szükség volt rá. Így teltek a napjaink.

Ennek ellenére boldogok voltunk, mert majdnem minden második nap a színpadon lehettünk és több tízezer embert tehettünk boldoggá. Ennél felemelőbb érzés pedig egyikünk számára sem létezett.

Vagyis, számomra talán mégis volt egy. Mikor a szívem ezerrel dobogott, megállíthatatlanul, a mosoly az arcomon őszintébb volt, mint valaha, a gyomrom pedig liftezett. Ezt éreztem minden alkalommal, mikor hallottam Hyesun hangját, vagy megláttam reggel az üzenetet, amit az éjszaka folyamán írt.

Sajnos az időeltolódás eléggé sokat szűkített a telefonálás lehetséges idején, ezért kénytelenek voltunk áttérni az üzenetekre. Hiszen, konkrétan az a nyolc óra időeltolódás pont elég volt ahhoz, hogy szinte lehetetlen legyen az, hogy egyszerre vagyunk ébren, és még rá is érünk. Borzasztó nehéz volt így, de azzal nyugtattam magam, hogy legalább még egy ok, amit feltudok hozni, hogy miért nem működne. Habár, ez igazából kicsit se volt megnyugtató. De tudtam, ha csak az ő boldogságáról beszélnék az nem hatná meg. Ismertem már ennyire.

-    Hello, Jimin-ah – szakította félbe gondolatmentemet Namjoon, ahogy lehuppant mellém a közös öltözőnk padjára. – Kérdezhetek tőled valamit? – nézett le rám, miközben átölelte a vállamat.

-    Miről van szó, hyung? – mosolyogtam rá.

-    Hobiról – sütötte le a szemét a mindig magabiztos leaderünk. Én sóhajtottam egyet, majd a hajamba beletúrva fölálltam mellőle. Tudta nagyon jól, hogy nem szeretek senkit sem kibeszélni a háta mögött. Ennek ellenére azzal is tisztában voltam, miért akar beszélni velem róla. Amióta az a bizonyos incidens történt Hoseok ideges volt és dekoncentrált, folyton máshol járt az agya. Ennek az okát azonban csak én tudtam és meg is lett velem ígértetve, hogy lakat van a számon. Én pedig meg is tartom az ígéreteimet, bár az kicsit sem tetszett, hogy ezért hazudnom kell Jonnienak. De sajnos, vagy nem sajnos, pontosan megértettem Hoseok minden tettét, mert egy cipőben jártunk. Túlságosan is.

-    Igen?

-    Te is biztos észrevetted, hogy milyen szétszórt és figyelmetlen mostanában, mintha teljesen máshol járna az esze. Azt reméltem, te talán tudod az okát – nézett rám aggodalmasan, amin nem csodálkoztam. A csapatunk akkoriban többször is a szétesés szélére került, így Namjoon már a legkisebb dolgot is komolyan vette.

-    Tudom, nekem is feltűnt – bólintottam. – De szerintem nem kell neki nagy feneket keríteni. Szerintem csak fáradt, ahogy mi is. Neki is sok ez az egész, ami most van körülöttünk.

-    Hát, kívánom, hogy legyen igazad, Jimin – sóhajtotta, majd megpaskolva a vállamat újra magamra hagyott helyiségben.

◇◇◇

-    Mi történt? – kérdezte Namjoon suttogva, inkább csak magától, miközben rémülten néztük, ahogy az orvos lefekteti és levetkőzteti Jungkookot, majd légzőmaszkot tart az orrához. Ő szinte mozdulatlanul, magatehetetlenül, gyengén feküdt a földön, látszott rajta, hogy nagyon küzd saját magával. Közben még odáig, a leghátsó kisszobáig is lehetett hallani a rajongók őrjöngését az arénából.