I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

12. fejezet

Körülbelül negyed órája vártam, mikor lépteket hallottam a földszintről. Izgalommal telve, hatalmas mosollyal az arcomon néztem a lépcsőfordulót, ahonnan néhány másodperccel később felbukkant Hyesun, amint éppen a táskája mélyéről próbálta előkaparni a kulcsát, így észre se vette, hogy ott állok.

Hosszú haja laza kontyba volt kötve feje tetején, de néhány tincs rakoncátlanul kiszabadult és kicsit szemébe lógott. Vastag kabátot és melegítőnadrágot viselt, arca még mindig kissé piros volt a nem rég véget ért edzés miatt. Óriási kézitáskájában szinte ő maga is elmerült a kutatás közben, de vastag sálja akadályozta a látásban, így idegesen motyogott a bajsza alatt. Olyan vicces látványt nyújtott így, hogy vissza kellett fognom a kitörni készülő nevetésem.

- Ne keresd, fölösleges – szólaltam meg, mikor már csak néhány lépés választott el minket. Hirtelen nézett fel rám, és hatalmas meglepettség ült ki arcára.

- Jimin? – kérdezte csodálkozva. Bólintottam. – Mit keresel itt? – nézett rám, majd megpillantotta kezemben a virágot és azonnal elöntötte arcát a pír. Muszáj volt elnevetnem magamat annyira aranyos volt, ahogy zavarában megszakította a szemkontaktust és egy kiszabadult hajtincset a füle mögé simított.

- Úgy érzem, átgondoltam a dolgokat – léptem közelebb hozzá, de még így is tisztes távolságban voltunk egymástól.

- Tényleg? És mire jutottál? – nézett fel rám hatalmas őzike szemeivel, mintha pillanatokkal korábban nem is pirongva hajtotta volna le a fejét.

- Szerintem van sejtésed – mosolyogtam rá, majd még egy lépést tettem felé, így viszont már szinte összeért a mellkasunk, ezúttal azonban nem kapta el a tekintetét. Állta a szemkontaktust, végig követett a szemeivel, majd kérdőn a kezemben levő fagyöngyre bökött. – Sajnos nem értem fel az ajtótok tetejét, így nem tudtam rendeltetésszerűen a fejünk fölé rakni – húztam el a számat, mire Hyesun édesen felnevetett, majd a virágot tartó kezemet megfogva ő is a kezében tartotta.

- Lehet, hogy az is elég, ha csak mindketten hozzáérünk – elmélkedett vigyorogva. Én nem tudtam cáfolni, de nem is akartam. Pillanatról pillanatra számra pillantott, amivel kezdte elvenni az eszemet. Én sem bírtam nem dús ajkait bámulni, így egyre közelebb és közelebb került arcunk egymáshoz, szinte észrevétlenül.

- Kipróbáljuk? – motyogtam már szinte a párnáira, azonban választ már nem kaptam, csak éreztem ahogy kissé feljebb billenti fejét, így ajkaink finoman egymáshoz érnek. Én automatikusan derekára tettem kezeim, habár a vastag kabát nem sokat engedett érezni. Ő karjait nyakam köré fonta, úgy húzott a tarkómnál fogva közelebb magához, majd a hajamba túrva kezdett el a tincseimmel játszani. Először csak apró puszikat adtunk egymás szájára finoman, gyengéden, mintha a másik porcelánból lenne, ahogy azonban még közelebb húzódott hozzám elmélyítettem a csókot és nyelvemmel végigsimítottam ajkain, mire ő készségesen szétnyitotta őket. Közben kezem felcsúszott csípőjéről arcára és nyakára, az övéi pedig az én derekamat ölelték körül. Percekig álltunk így összefonódva, és valahogyan, nem tudjuk hogyan az ajtó felé hátráltunk, így a hátam bejáratnak volt döntve. Nem igazán foglalkoztam a körülményekkel, a fagyöngyöt is valahol útközben kiejtettük a kezünkből és Hyesun táskája is lekerült a földre. Csakis egymással törődtünk és kiélveztük a pillanatot, amire már igazából hónapok óta ki voltunk éhezve. Úgy éreztem a mennyországban a vagyok, mintha a lábam nem is érintette volna a földet, az agyam pedig olyan elködösült volt abban a pillanatban, hogy lehet még a nevemet se tudtam volna megmondani. Hyesun már pihegett az oxigén hiányában, így lehúztam kabátjának a cipzárját, hogy ne legyen olyan melege, majd kissé elválva tőle homlokomat az övének támasztottam. Ő ajkaival mohón újra enyéim után kapott én pedig nem bírtam megállni, hogy ne menjek bele még egy csókcsatába, pedig már lassan kezdtem érezni, hogy nem kéne túl messzire menni. Borzasztó aranyosnak tartottam telhetetlenségét, ennek ellenére mégsem akartam, hogy valami olyan legyen ebből az egészből, ami nem biztos hogy helyes lenne itt és most. Amennyire csak tudtam észnél maradtam, így habár kínkeservesen is de újból elhúzódtam, és ezúttal Hyesun is csak a mellkasomra támaszkodva lihegett. Nem bírtam a mosolyt levakarni az arcomról és ahogy lenéztem Hyesunra, láttam hogy ő sem. Ez mérhetetlen boldogsággal töltött el, legszívesebben soha többé nem engedtem volna el. Az örökkévalóságig képes lettem volna így ácsorogni az ajtajában, de ezt sajnos nem lehetett, így kénytelen voltam összeszedni remegő lábaimat és összevissza verdeső szívemet. Adtam egy puszit a homlokára, majd állát finoman érintve emeltem föl a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Csakis pajkos csillogást és boldogságot láttam benne, amiben néhány pillanatig sikerült elvesznem, de aztán nagy nehezen felébresztettem magam.