I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

14. fejezet

Néhány nap alatt teljesen kilábaltam a betegségből, amit igazából csak a rettenetes lelkiállapotom okozott, nem pedig valamiféle vírus vagy megfázás. A srácok nem engedtek kikelni az ágyból, szinte még a fürdőszobába is követtek, amivel a végére már eléggé az agyamra mentek. Konkrétan kifüggesztettek a hűtőre egy menetrendet, hogy melyik órákban kinek kell felügyelnie rám, mintha valami taknyos ötéves lennék. Bár, be kellett ismernem, hogy megérdemlem. Kiszámíthatatlan volt az állapotom nem csak számukra, de még számomra is. Nem lehetett tudni, mikor leszek újra rosszul, hiába éreztem magam már sokkal jobban, szinte teljesen fittnek.

És ha az én dolgaim esetleg nem lettek volna elég rossz hatással csapatunkra, nem kell félni, még néhány újabb dolog is közbeszólt, nehogy nyugtunk legyen. Kedvenc szobatársam és bizalmasom, Hobi fogta magát és eltűnt néhány napra. Aznap este, amit a vécében töltöttem. Hagyott nekem egy üzenetet magyarázatképp, hiszen csak én tudtam a titkáról, így rajtam volt a sor, hogy falazzak neki. Ez azonban sajnos nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik. Ha egy ember eltűnik majdnem három napra, igen nehéz ésszerű indokokkal kiállni mellette anélkül, hogy elárulnád azt, amit neki kéne. Így hát, borzasztó hangulat uralkodott egyébként otthonos és békés dormunkban. Olyan érzésem volt, mintha nem ismernénk egymást, mintha vadidegenekkel élnék együtt, akik legszívesebben kilöknék egymást a tizedikről. Amin egyébként nem csodálkoztam, konkrétan Hobival már tényleg a legfelső határon táncoltunk, ráadásul egyszerre. Kegyetlenül nehéz napok voltak számunkra. A veszekedések állandóak lettek, szinte nulla-huszonnégyben lehetett kiabálást, vagy csak feszült szóváltásokat hallani a lakás minden szegletéből.

-    Jungkook, hányszor mondtam el, hogy ne hagyd a konyhapult szélén a bögrédet, mert valaki leveri!? – hallottam Jin hyung ideges kiabálását a konyhából, miután tisztán lehetett hallani ahogy földet érve darabjaira törik az említett csésze. – Te pedig Nam, igazán odafigyelhetnél, hogy ne úgy élj, mint egy tank! Most takaríthatok! Megint! – kelt ki teljesen magából egy olyan dolog miatt, amin máskor csak egy jót szoktunk röhögni. Megszoktuk már az évek alatt leaderünk bénaságát és maknaénk önfejűségét, és leginkább csak úgy éreztük, hogy ezek nélkül már nem is lenne igazán teljes az életünk.

-    Nyugi már, hyung, az csak egy bögre – válaszolt Kook nemtörődően, amivel Jint csak méginkább felhúzta, ezzel egy teljesen fölösleges vitába taszítva magukat, és minden körülöttük élőt, vagyis minket. Tae, aki nagyon nehezen viselte a feszült légkört szinte beköltözött a szobámba, az egyetlen helyre ahol a srácok békések voltak. Nem akartak még nagyobb nyomást gyakorolni rám, így úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne mindenkivel. Holott ez állt a legmesszebb az igazságtól, és én ezt pontosan tudtam.

Ahogy én újra a régi formámban virítottam és elkezdtük a az előkészületeket a követkető comebackre, csak még rosszabb lett a helyzet. Hobi is visszatért, de a srácok konkrétan nem álltak szóba vele, mikor elmondta felületesen a történteket. Mert csak felületesen mesélte nekik, ők pedig úgy érezték, cserben hagyta őket. Cserben hagyta a csapatát, a legjobb barátait, a második családját, egy lányért. Ebből a nézőpontból valóban nem festett valami jól a helyzete, de ugyanennyire az enyém sem. Miután láttam a srácok reakcióját Hobira, még annyi bátorságom sem volt eléjük állni Hyesunnal, mint azelőtt. Még így sem, hogy majdnem mindenki előtt lebuktam. Fogalmam sem volt, meddig hajlandóak nem kikotyogni Namnak és Kooknak a titkomat, így sietnem kellett. Bele sem mertem gondolni, mekkorát csalódna bennem Kook, akit a legközelebbi barátomnak tartottam és Nam, aki mindig ott volt nekem és mindnyájunknak, bármiről is volt szó. Össze kellett szedjem a bátorságom.

Nem volt egyszerű. Rengeteg lehetőségem lett volna színt vallani Namnak, hiszen együtt dolgoztunk a dalszövegeimen, amiket még karácsonykor írtam otthon. Ő teljesen el volt alélva tőlük, elmondása alapján „kicseszett zseniálisak" voltak, én pedig egyszerűen nem bírtam elrontani a hangulatot azzal, hogy elmondom az igazat. Nem találtam meg rá a megfelelő pillanatot valószínűleg azért, mert nem is volt olyan. De hiába tudtam ezt, nem vitt rá a lélek. Túl gyáva voltam hozzá.