I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

1. Fejezet

Mégegyszer. Csak mégegyszer. Utoljára. Ezt mondogatom magamnak órák óta, de még mindig hibát vétek a koreográfiában minden egyes alkalommal. Hiába adok bele mindent, hiába köpöm ki a tüdőmet, hiába gyakorlok egyetlen lépést legalább száz alkalommal, akkor sem megy. Nem sikerül.

Ilyenkor gondolkodok el azon, talán nem a helyes úton vagyok. Néha úgy érzem, ez egyáltalán nem az én világom. Hogyha kívülállóként tekintenék magamra, biztos azt mondanám, nem vagyok normális, hogy ennyit küzdök és szenvedek a semmiért, hiszen nem lesz jobb. Bármennyire is próbálkozok, elértem a határaimat. Ezzel csak az a baj, hogy ez ide nem elég. Ide sokkal több kell. Sokkal, de sokkal több.

Hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába. A fejem elkezdett hasogatni, mintha kalapáccsal ütötték volna, a gyomrom pedig liftezett egészen a torkomig. Nehezen kaptam levegőt, így pillanatok alatt a földön találtam magam. A következő, amit éreztem az Jungkook erős karja volt, amint próbált engem felállítani, de hangját nem hallottam, pedig láttam, hogy ajkai mozognak. Minden vágyam az volt, hogy lehunyhassam a szemem, csak néhány percre és így is tettem, pedig szinte biztos voltam benne, hogy Jungkook azt szajkózta ne tegyem. De én megtettem. Akkor, ott, abban a pillanatban nem fogtam fel, min is megyek keresztül. Elvesztettem a józan eszem.

Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de arra ébredtem, hogy egy ismerős hang szólóngat a nevemen. Amint kinyitottam a szemem, orrom megérezte a finom ramen illatot, mire gyomrom hatalmasat kordult. Jungkookkal találtam szemben magam, aki megkönnyebbülten felsóhajtott látván, hogy élek és azonnal, minden szó nélkül elém tartott egy doboz frissen felbontott rament.

- Egyél – utasított ellentmondást nem tűrő hangon. Én meg sem próbáltam ellenkezni, csak felültem, elvettem kezéből és hozzá is láttam. Nem is tudom esett-e már étel valaha annyira jól, mint akkor. Úgy éreztem fel tudnék falni belőle legalább tíz akkora adagot. – Mikor ettél utoljára, Jimin-shi?

- Most mennyi az idő? – próbáltam kikerülni a kérdését, habár tudtam, hogy feleslegesen próbálkozok. Túl jól ismert már.

- Fél tizenkettő. Egyáltalán ettél ma valamit? – látott át rögtön rajtam. Azonnal rájött miért nem akarok válaszolni.

- Igen, ettem.

- Mikor és mit?

- Ettem egy teljes kiörlésű szendvicset tíz óra körül.

- Délelőtt tíz?

- Igen. Miért mennyi idő telt most el?

- Öt percig voltál ájult – tájékoztatott idegesen, mire lehajtottam a fejem. Nem tudtam a szemébe nézni a szégyenérzettől. Látszott rajta, hogy nagyon megviselte az elmúlt néhány perc.

- Sajnálom, Kookie – mondtam halkan. Nem bírtam tovább az evést, hirtelen még az étvágyam is elment. Le akartam tenni a kezemből a levest, de ő nem hagyta és szinte kényszerített, hogy egyek.

- Ne sajnáld, Jimin. Már annyiszor mondtad, hogy értelmét vesztette a szádból ez a szó. Ha tényleg sajnálnád, nem hoznád ránk folyton a frászt az ájuldozásaiddal, odafigyelnél az evésre és nem éheztetnéd magad, felfognád végre hogy az alvás jobbat tesz a teljesítményednek, mint húsz óra próba és elhinnéd nekünk, hogy az egészséged kell saját magad számára a legfontosabb legyen. Márpedig ez, amit most csinálsz a lehető legrosszabb a szervezetednek.