I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

13. fejezet

Teltek a percek, az órák, a napok, ki tudja. Nem voltam képes észlelni a körülöttem lévő világot, az agyamban száguldozó gondolatok minden mást kizártak a fejemből. Csakis én léteztem és a nyomorúságom. A nyomorúságom, amiért megnyitottam azt a cikket, és amiért képes volt ennyire a földbe tiporni. Újra. És újra.

A gyomrom már teljesen kiürült. Elképzelésem sem volt, mi jön még visszafele, mert annyit egész életemben nem ettem, mint amennyit kihánytam azon az éjszakán. Csak folyamatosan öklendeztem, majd nyögdécselve hajoltam újra és újra a csésze fölé. Megállíthatatlan folyamat volt, és mikor végre egy kicsit észhez tértem és képes voltam felmérni a környezetem elhagyva önsanyargató gondolataim egy részét, mindössze egy sötét helyiséget láttam és egy földön fekvő alakot. Ahogy jobban megfigyeltem, Taehyungot véltem felfedezni, így egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Reméltem, hogy nem nézte végig mindenki premier plánból az eseményeket, így megnyugtatott hogy csak őt láttam magam mellett. Nem hiányzott volna akkor Yoongi bunkó stílusa, vagy Namjoon szemrehányásai.

-    Tae! - nyögtem erőtlenül, halk hangon, mire barátom elkezdett mocorogni, majd felült és megdörzsölte szemét.

-    Jimin? - kérdezte, majd mikor látta, hogy körülbelül mint egy sovány zsák krumpli ülök a vécének támaszkodva, kipattantak szemei. - Jobban vagy, Chim?

-    Mi számít jobbnak? - nevettem el magam, de azonnal meg is bántam, mert hasamba hatalmas fájdalom nyilallt, így ezek után térdeimet átkulcsolva folytattam a létezést.

-    Mi történt, hyung? - nézett rám aggódva, majd kicsivel közelebb jött. - Egyszercsak rosszul lettél és... elképzelni se tudjuk mi lehetett az oka...

-    Hülye voltam - szakítottam félbe. - Megszegtem a szabályunkat. Elolvastam egy rólam szóló cikket.

-    Jimin! - szólt rám idegesen. - Tudod, hogy azt nem szabad? Különösen neked nem!

-    Tudom, Tae, de egyszerűen nem bírtam ki - dölöngéltem előre-hátra miközben próbáltam nem a hasamban égő fájdalomra koncentrálni.

-    Mi volt benne? - kérdezte semleges hangon, mire intettem neki, hogy a telefonomban az van megnyitva. Ő levette a készüléket a polcról, amit minden bizonnyal a srácok hoztak utánam és a képernyőzár feloldása után figyelmesen kezdte pásztázni a kijelzőt. Az egyetlen fény a mobilomból áradt egyenesen Tae arcára, mire el kellett szörnyedjek mennyire nyúzott is arca. Szemei alatt hatalmas táskák húzódtak, sápadt volt és beesett, apró ráncok jelentkeztek minden kis szegletben. Még túl fiatal volt ilyesmihez. Mégis, ami a legjobban fájt, hogy tudtam, én vagyok az egyik oka ennek az állapotnak. Én sodrok mindenkit az idegrendszere összeomlásához.

Tae percek múltán lassan fölemelte a fejét, majd szemeit megdörzsölve sóhajtott egyet.

-    Hyung! Annyira hülye vagy! - rázta meg a fejét, mire a helyzet abszurdságán mindketten elnevettük magunkat. Mégis hogy keveredtünk ide?

-    Tudom. Tudom - bólogattam, majd ahogy belegondoltam ebbe az egészbe újra elkezdték mardosni szememet a könnyek. - Én...én, egyszerűen nem tudok mit tenni ellene. Kikészít. Kikészít ez az élet. Nem vagyok képes megbékélni. Nem bírom, hogy mindig tökéletes kell legyek. Nem bírom ezt a rengeteg negatív kritikát.

-    Hé, hyung! - rázta meg Taehyung a vállamat. Annyira kiakadtam beszéd közben, hogy észre sem vettem, mikor jött közelebb hozzám, így ledermedtem, amint realizáltam. - Most ne! Most ne! Még ne mondd ki - mondta, az utolsó mondatot szinte már suttogva.

-    Mit ne mondjak ki? - néztem szemébe értetlenül. Valóban nem értettem mi járhat a fejében, de ő nagyon komolyan gondolhatta, mert szemeiben könnyek gyülekeztek.