I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

3. fejezet

Kerek három napot töltöttem otthon. Olyan kipihentnek éreztem magam, hogy szívem szerint körbefutottam volna fél Koreát. Valamit muszáj volt kezdenem a felgyülemlett energiámmal, hiszen nem voltam hozzászokva az egész napos fetrengéshez és semmittevéshez. Hiába dolgoztam dalszövegeken, vettem elő régieket és kezdtem bele újjakba, unatkoztam. Nem bírtam már magammal, mert olyannyira semmit sem kellett csinálnom a srácok babusgatása miatt.

Már borzasztóan unalmasnak találtam a szobám, mert rá kellett jöjjek, hogy mivel alig töltök itt időt egyáltalán nem kelt „én szobám" érzést. Nem tudtam saját magamra formálni és nem éreztem jól magam benne. Mintha egy idegené lett volna.

- Jimin! – kopogott be a közös szobánk ajtaján ezúttal Hoseok. – Hoztam neked uzsonnát.

- Gyere!

- Ez itt egy nagyon laktató hamburger. Minden van benne, ami létezik – tette büszkén csípőre a kezét, mint aki olyan jó munkát végzett. Én pedig farkasszemet néztem azzal a hamburgernek mondott valamivel, ami nagyobb volt a fejemnél. Nem azt mondom, hogy nem nézett ki jól, de biztos voltam abban, hogyha ezt mind megeszem a hasamon fogok kigurulni a fürdőszobáig. – Mi az? Nem néz ki jól? – aggódott rögtön Hoseok. Az elmúlt napokban felébredt benne valami különös anyai ösztön, ami nem hagyta nyugodni, így természetesen rajtam élte ki.

- Nem az, hogy nem néz ki jól, hyung – sóhajtottam. – Csak ha ezt mind megeszem, a hasamon fogok gurulni a fürdőszobáig. Jin hyung két órája főzött nekem ebédet!

- Jimin, enned kell!

- De nem annyit, hogy kidurranjak! Ezt a hamburgert most kihagyom. Majd eszek vacsorát – adtam vissza kezébe a hatalmas ételt, amiből még egy dinoszaurusz is jóllakott volna. – És egyébként is. Csak miattam ne hagyjátok ott a munkát naponta ötször. Nem kell mellém felügyelet!

- A történtek nem ezt mutatják! – rivallt rám Hoseok, amivel igencsak sikerült meglepnie. Nem szokása a kiabálás.

- Én is tanultam belőle!

- Akkor is ennél, ha nem etetnénk? Kötve hiszem – én csak a fejemet ráztam idegességemben. Mit nem ért meg ezen? Nem vagyok csecsemő, hogy etetni kelljen. El tudom látni magamat egyedül is.

- Igen, Hoseok! Menj vissza a többiekhez! Gyakoroljatok! Ne engem pátyolgass és ne erőltesd belém az ételt, mikor így is fullon vagyok. Majd csinálok magamnak valami vacsorát – erre először mintha kicsit sértődött arcot vágott volna, de pillanatokon belül megenyhült.

- Tudod Jimin, borzasztó nehéz helyzetbe hoztál minket. Mindannyiunkat. Hidd el, nem te vagy az egyetlen ebben a szakmában akinek ehhez hasonló problémái vannak. És hogy oldják meg? Beszélnek róla! – kezdett bele a saját monológjába. Igazából, jól esett az őszintesége, de kicsit se volt kedvem ehhez hasonló beszélgetésekhez. Kaptam belőlük mostanában eleget.

- Figyelj, hyung! Ne kezdd te is, már hallottam ezt milliószor az elmúlt három napban. Nincs kedvem ehhez.

- Akkor mihez van? Látszik rajtad a halálos unalom! Nem tudsz mit kezdeni magaddal. A pihenés nem abból áll, hogy egész nap fekszel. Kimehetsz mondjuk – gondolkodott el – sétálni a parkba. Vagy kiülni napozni és olvasni egy könyvet. Annyi mindent tehetsz most meg, ne nyavajogj emiatt! – eléggé elgondolkodtatott amit mondott. Végülis, miért fekszek én itt tétlenül három napja? Lehetnék akár egy bizonyos személy tánctanára is, hiszen ahhoz a számon kívül semmit se kell használnom. Azonnal felcsillant a szemem. – Na mi az?

- Csak eszembe jutott valami, ami leköti a figyelmemet – vigyorogtam Hoseokra miután fénysebességgel pattantam ki az ágyból.

- Na micsoda?