I'm Fine /Jimin/ (Befejezett)

Epilógus

Nem volt sok ember, csupán egy kis csapatnyi, tetőtől talpig feketébe bugyolált társaság. Körülbelül húszan lehettek. Mind lehajtott fejjel, egymást átölelve és támogatva álldogáltak a szemerkélő esőben. Egyikük sem tartott a feje fölé esernyőt. Úgy gondolták, minek az? A könnyeik így is, úgy is eláztatták volna nem csak az egész arcukat, a teljes öltözetüket, hanem talán még egymás ruháit is.

Az időjárás tökéletesen alkalmazkodott a hangulatukhoz. Borongós, esős, latyakos, hatalmas fekete felhőkkel az égbolton. Belül is így érezték magukat. Szürkének, levegőtlennek, üresnek, ami igazából teljesen normális reakció volt mindannyiuktól. Mégis hogy kéne érezniük magukat egy temetésen?

Gyászoltak. Egytől egyig, minden jelenlévő. Különösen a hatalmas fekete koporsó közelében álló lány. Arca felpüffedt, szemei vörösek voltak, s néha-néha hangos zokogás rázta meg testét. Hangos, keserves, fájdalmas zokogás. Nem fojtotta el érzelmeit, bár valószínűleg képtelen is lett volna rá. Számára volt a legnagobb szenvedés az a nap. Meg az azt megelőző néhány, és még utána is jó pár. Hiszen elvesztette a legfontosabb, átala legjobban szeretett személyt az elétében. Az anyukáját.

Ő küzdött. Küzdött, keservesen, de sajnos ez nem volt elég. Sírba vitte őt a betegsége, de hogy őszinte legyen, már nem bánta. Régóta tudta, hogy veszíteni fog, az egyetlen amit remélt, hogy lányai boldogok lesznek. Teljesült egyetlen kívánsága. Egyedüli utolsó kívánságát teljesítették az angyalok, mikor Park Jimint és Choi Hyesunt egymás mellé sodorta az élet.

A fiú akkor is a lányt átkarolva, mintegy támaszként állt mellette. Erősen tartotta remegő kezeit és egész testét, ami bármelyik pillanatban képes lett volna összerogyni az elviselhetetlen szívfájdalom hatására. Habár ő maga is remegett, ő maga is elfacsarodott szívvel és arccal ejtette könnyeit a lány kabátjára, erős maradt. Tudta, hogy ebben a helyzetben neki kell helyt állnia, mert a lány képtelen lett volna rá, teljesen érthető okból.

Nem messze tőlük, talán csak néhány lépésnyi távolságra egy kamaszkora elején járó kislány kapaszkodott görcsösen a mellette álló, őt ölelő fiú kabátjába. Szemeit összeszorította, nem is akarta látni mi folyik körülötte. Csak sírt, sírt és sírt, a fiú kabátját teljesen eláztatva könnyeivel, aki megállíthatatlanul simogatta hátát és selymes haját, miközben halkan megnyugtató szavakat suttogott neki, ha egyáltalán lehet ilyen helyzetben bármi nyugtatót mondani. Azonban ő sem volt olyan jól, mint ahogy azt tettette. Általában arcát díszítő téglalap mosolyát csak fájdalmas fintorra cserélte, ahogy próbálta a feltörni készülő sírást visszafojtani. Ő is elvesztett valakit az elhunyt nő személyében. Egy anyukát, ha lehet ezt mondani valakire, akivel semmilyen vérrokonságban nem áll az illető. Egy anyukát, egy nagymamát, ki sajátjai helyett is gondját viselte az alatt a rövid idő alatt, míg ismerték egymást.

Még rajtuk kívül öt fiú állt egymás mellett, akik nem tartoztak a családhoz. Mind szomorúak voltak, de nem megtörtek. Gyászoltak, de nem élték meg akkora veszteségnek a halált mint a többiek, hiszen nem is ápoltak olyan szoros kapcsolatot az elhunyttal. Ennek ellenére nem festettek túl jól. Majdnem mindegyikük arcát többnapos borosta fedte, fáradtságukról szemük alatt húzódó sötét karikák árulkodtak. Nem néztek egymásra, csak lehajtott fejjel, maguk előtt összekulcsolt kezekkel álltak fegyelmezetten, éppen csak megtűrve egymást. Meggyötörtnek látszottak. Mint akiket maga az élet ráncigál már évek óta, kirázva belőlük a lelküket, addig cibálva őket míg már az utolsó szusz is kifogy belőlük.

Leengedték a koporsót a föld alá. Az első sorban állók hangosan zokogva, a mellettük állóban keresve az élni akarást nézték végig az eseményt. Nem tehettek mást. Nem volt visszaút. Aki meghalt, az maghalt. El kell fogadni a tényt, bármennyire fáj is. Sőt, ha lehet még meg is kell erősödni. Bátorságot kell gyűjteni az élet folytatásához és problémák megoldásához. De legfőképpen, szembe kell nézni mindennel, ami addig nem hagyta nyugodni a lelkeket. Pont úgy kell elé állni a nehézségeknek, mint a halál elé. Nem szabad félni.

Akkor, ott abban a pillanatban erre mind a hét fiú ráébredt. Muszáj tenniük valamit, hiszen egyikük sem akar úgy meghalni, hogy nem fejezte be tisztességesen, amit elkezdett. Cselekedniük kell. Mihamarabb.

Sziasztok!

Íme, az epilógusa Jimin és Hyesun történetének. Ahogy érezhettétek, eléggé előreugrottunk az időben és szintén azt suggalja, hogy még nagyon messze állunk a végtől. Na de nem is rizsázok itt tovább fölöslegesen, nemsokára az írói utószóból mindent megtudtok😉
Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik végigkísérték a történetet, elképesztően jó érzés hogy van, aki szívesen olvassa az irományomat. 😚
Legyen mindenkinek kellemes hétvégéje, én pedig igyekszem hozni mihamarabb az infókat!