The God's / Az istenek [BTS FF. HUN] ~BEFEJEZETT~

💀19.💀~14+

•|JIWOO POV|•

A rész elején szeretném felhívni a figyelmeteket, a kemény káromkodásért és néhol erotikus részekért. Mindenki csak saját felelősségre olvassa!

Ahogy futottunk a kijárat felé..Boldog voltam. Nem, nem azért, mert egy ilyen dolog részese voltam, hanem mert Jungkook eljött értem, és nem hagyott itt. Pont ahogy megígérte. Az érzés, hogy mindjárt vége ennek a rémálomnak, megnyugtatott.
Pár percel később, ki is értünk ahol a rendőrök voltak, na meg a biztonság. Kook, és én egymás nyakába borultunk, majd egyszerre mondtuk ki a bűvös szót; "szeretlek„.
Ennek kellett volna történnie. De ez még a közelében sem volt a valóságnak.
Minnel közelebb jutottunk a végleges szabadsághoz, annál ilyesztőbbek lettek a lábdobogások mögöttünk.
– Álljatok meg, rohadékok! – üvöltötte Jiro.
Jungkook, mint egy pszichopata, nevetve fordult vissza. Első hiba.
– Mit akarsz még? Érted vissza jövök, ne aggódj. – tárta szét a karját.
– Remélem tudod, hogy a kis barátnőd, kibaszott szűk volt! – kezdte el hergelni.
Az arcom atválott pipacs pirossá, amin már csak tett egy lapáttal a fiúk tekintete, ami szinte lyukat vájt a hátamba.
– JiWoo, miért nem mondtad? – kérdezte YunSeo.
– Mert nem volt fontos... – ráztam meg a felyem, és engedtem, hogy magához húzva megöleljen.
– Meg egy szót szólsz róla, élve temetlek el! – biztosította ki a pisztolyát, bízva abban, hogy most sem véti el. Második hiba.
– Pedig tudnék még egyet, s mást mesélni. – tett úgy, mintha gondolkozna.
Az idegtől piros arcú Jungkook, próbálta minnel jobban tűrtőztetni magát, kisebb nagyobb sikerrel.
– Ne foglalkozz vele! – kiáltotta oda neki HoSeok.
– A lópofa nem szól bele! –rivalt rá Jiro.
– Meg egyet szólsz a családomról, nem sokára láthatod a szüleidet! – doválózott megint a süket fenyegetéssel. Nem értettük miért nem lő végre, semmit sem értettünk, semmit sem tettünk. Harmadik hiba.
A levegő feszült volt, majd egyre szűkösebnek bizonyult a hatalmas előszoba is. Csak a mély lélegzet vételek lehetett hallani, meg néha-néha, hogy egy kutya ugat. Mozdulni senki nem mozdult.
Félve kémleltem körbe, hátha látok valamit, ami miatt nem akarja elsütni a pisztoly. A szemem megakadt a minket körbe vévő lövészeken, akik arra vártak, hogy Jungkook lőjön. Ez volt, ami miatt semmit nem csinált.
– Taehyung-ah! – szóltam bátyámnak, hogy csakis ő halja.
– Hm? – fordította felém a fejét.
– Nézz körül, de ne feltűnően! – utasítottam.
Tette amit kértem, majd tovább adta a srácoknak az információt. Yoongi mindet ismerte a börtönből, így nem lehetett neki nehéz be azonosítani, hogy milyen képességeik vannak. Ez után, egy percbe sem telt bele, mindegyik halottak feküdt a földön.
– Te mindig a leggyengébeket választod? – kérdezte gúnyosan Jungkook.
– Rád is ez mondható el. – mosolyodott el pimaszan, és egy mozdulattal felém rántotta a pisztolyt, majd meghúzta a ravaszt. Felfogni sem tudtam mi történik, olyan gyors volt az egész. Amint a fegyver elsűlt, mozdulni sem tudtam, így csak azt vettem észre, hogy Jungkook elém állva védett meg a golyótól.
Amint a fiú össze esett, Jin mit sem mondva célozta meg Jirot, és lőtte hasba.
Kook vérrel körűl véve feküdt a földön. Sírva térdeltem le mellé, miközben másodpercenként szavaltam el egy imát, hogy legyen még remény.
– Jungkook-ah! Nyisd ki a szemed! – rázogattam, egyre több könnyet hulajtva.
– Hívjátok a mentőket! – ordítottam a mögöttem álló bandára –Ne csak nézzetek!!
J-Hope elszaladt telefonálni addig én nagy nehezen felálltam, majd kitéptem Jin kezéből a pisztolyát. Kitágult szemekkel néztek, mit is akarok művelni.
Oda értem a még mindig lélegző Jirohoz, aki amint észrevett, kihívóan nézett fel rám.
– Addig foglak lőni ameddig mozogsz, bazdmeg, mert az ilyen elkúrt patkányoknak mint te, nincs helye ezen az elcseszett világon.
Egy kézzel, biztosítottam ki. Már nem érdekelt, hogy visszarúg, vagy kirepül a kezemből. Nem érdekelt, hogy a fiúk egyszerre kezdtek felém futni, és már annak sem volt jelentősége, hogy az FBI szirénái egyre hangosabban lettek. Miért izgasson, ha már nem fogom tudni Jungkook kezét érinteni, se nem fogom érezni a meleg levegőt amit kifúly. Soha többé nem fogom tudni megölelni, de már azt sem mondja többször, hogy "Minden rendben lesz„. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy az összes érzésem eltűnt. Csak álltam ott, sírástól kipirosodott arcal, és romokban. De nem csak testileg, és kinézetileg, hanem lelkileg is. Elvesztettem, a számomra egyik legfontosabb embert, és ezt nem tudom felfogni. Már épp készültem lőni, amikor halk, rekedt hangot hallodtam mögüllem.
– JiWoo... Ne tedd.. – próbált felállni, a mellkasát fogó Jungkook, a falba kapaszkodva.
A szám elé kapva a kezem futottam oda hozzá kiejtve kezemből, a fegyvert. Átkarolva ültettem le a földre, a többiek segítsével.
A szemeim már kezdtek hasonlítani a Niagara vízesésre, mikor láttam, hogy pislog, és végig engem néz.
– Héj... Figyelj... – rakta kezét az arcomra, és letörölte a kósza cseppeket.
– Ha elmegyek... – mondta tovább erőtlenül.
– Ilyet nehogy mondj megint! – szóltam rá, miközben a csuklóját szorongattam.
–.... azt akarom, hogy ne sírj miattam.... Mert már nem fogom tudni letörölni... a könnyeidet... –mosolyodott el halványan.
És akkor, ott előttem, újra össze esett, de a légzése kezdett kihűlni, majd lassulni.
Ebben a pillanatban a mentősök berontottak, egy hordágyal a kezükben. Fél rakták rá, majd elvittek a szemem elől. Akár mennyire ellenkeztem, hogy egy utolsó ölelés, vagy bármi. Nem engedték. Hisz Jeon JeongGuk, élet veszélybe került.
Innentől az események sablonossá váltak.

~°~

Pár nappal később, a miniszter nem engedte, hogy élet fogytigot kapjunk, mert megmentettük őt is, és a lányát is, Park YunSeot. Helyette a fiúk hat hónapot, míg én csak egyett kaptam. Naponta kaptam egy órát, hogy meglátogassam Kookot , aki eszméletlenül feküdt minden alkalommal. Egy csomó gépre fel volt kötve, és az orvosok is azt mondták, hogy a golyó olyan rossz helyen találta el, a szíve mellett, hogy túlélésre az esélye 15%. Mikor ezt elmondták, köpni nyelni nem tudtam, majd hirtelen tört ki belőlem az egész. Sírtam, kiabáltam, és egy vázat a falhoz vágtam. Talán erre kelhetett fel, de lehet csak meg érezte, hogy szükségem van rá.
– Miért kelt fel mindenki? – suttogta elhaló, rekedt hangján.
– Ó, te jó ég Jungkook-ah! – kaptam a szám elé a kezem.