The God's / Az istenek [BTS FF. HUN] ~BEFEJEZETT~

💀7.💀

Többieknek is megkönnyebbülve görbült fel a szájuk, és elkönyvelték megukban, hogy mostantól velük lakik egy lány is.

– Na és most mit csináljunk? – kérdezte HoSeok.
– Én tudom! – tette fel a kezét Tae.
– Ó, atya ég... – fogta a fejét, Kook.
Figyelmen kívűl hagyva a beszólását, oda fordultam a bátyámhoz. – Igen?
– Barkóbázzunk!
– Benne vagyok. – vontam meg a vállam. Utánna mindenki beszált, kivéve Jungkookot.
– Én kezdek! – tette fel a kezét Hobi. Pár másodperc után megszólalt. – Oké, megvan. Ki kérdez? – nézett körbe, majd megakadt a szeme rajtam.
– JiWoo, kedves barátom, rajtad a sor.
– Hát jó. Tárgy?
– Nem.
– Állat?
– Igen.
– Vad?
– Ahogy mondod.
– Akkor tudom. – dőltem hátra, mosolyogva.
– Tényleg? – kerekedett el a szeme.
– Persze. – vigyorodtam el még jobban.
– Halljuk. – gördült fel neki is a szája.
– Jungkook. – vágtam rá, mire mindeki felnevetett. Az említett felkapta a fejét, és bosszúsan kémlelni kezdett.
– Meggondoltam, nem maradhatsz itt. Vissza viszünk a házadba! Csomagolj. – intett.
– Komolyan? – csillant fel a szemem.
– Nem. – pislogott. A többiek felnevettek, és érdeklődve figyelték a folytatást.
– És mi lesz az iskolával? Az is nemsokára kezdődik!
– Hány éves is vagy?
– Tizennyolc, miért?
– Na, akkor meg minek mész suliba?
– Mert mondjuk nem akarok olyan sötét lenni mint egyesek?
– Igazán humoros vagy – forgatta a szemét.
– Tudom. – húztam fel az orrom, mert hogy, azt hittem megnyertem a szó csatát. Ohó! Csak akkor kezdődött.
– Mindig ennyire nagyra voltál magaddal? – kérdezte.
– Amióta itt vagyok, van kitől tanulnom.
– Ó, melyikőnkre gondolsz? Talán Yoongi? Vagy Nam?
– Tudod jól, kire gondolok!
– Nem, de ha már nem tudom, lehetnék én a szemétláda, nem? – állt fel.
– Ezt, hogy érted? – remeget meg egy kissé a hangom.
– Tudni akarod? – mosolyodott el. Óvatosan bólintottam, mire megragadta a karom, és ledöntött a kanapéra. Mielőtt mozdulni tudtam volna, a kezeit lerakta mellém, és lábaival körbe fogta az enyéimet. Oda hajolt az arcomhoz, az orrunktól már csak pár centi maradt. Éreztem a lehelletét a bőrömön, és a jellegzetes illatát.
– Erre gondoltam... – szólt suttogva.
– Engedj el, te szemét! – verekedtem ki magam alólla.
– Na, most mi a baj? – mondta most már ülve, egy idegesítő vigyorral az arcán. Mielőtt mondhattam volna valamit, megszólalt a telefon.
– Mindjárt jövök. – ment el. Mikor már halló távolságon kívűlre került, a fiúk elképedve néztek rám.
– Ez meg mi volt? – törte meg a csendet YunSeo.
– Fogalmam sincs, de megtennétek, hogy nem néztek ilyen furán, mert kezd idegesítő lenni. – döltem keresztbe a kanapén. Pár perc múlva, belépett Jungkook, és össze csapta a tenyerét.
– Ki hívott? – nézett rá Tae, mielőtt bármit mondhatott volna.
– A vízszámla miatt. – legyintett. – Viszont, nincs itthon kaja, úgyhogy elmegyünk vásárolni.
– Ez'azz! – ugrottam fel elősszőr.
– Csak a boltba megyünk – ráncolta a szemöldökét Nam.
– Tudom, de amióta itt vagyok, csak egyszer voltam kint, és akkor is majdnem meghaltam. – tártam szét a karom. A fiúk végül megértően bólintottak.
– Na menjünk. – kapta fel a kocsi kulcsot Jin, és eldugott a nadrágjában egy fegyvert is, mint a többiek.
– Nekem mennem kell az örgemhez, bocs srácok! – vette fel a kabátját YunSeo. Dobott egy gyors csókót Jiminnek.
– Menj csak. – bólintott Nam.
– Sziasztok! – viharzott el. Miután elment, be ültünk a fekete kisbuszba, és elhajtottunk a legközelebb lévő márketbe.
– Mielőtt kiszállunk, JiWoo, nem mehetsz el mellőlünk, és nem beszélhetsz senkivel sem! Érted? – nézett rám Jungkook.
– Ühümm.
– Rendben.
Kiszáltunk az autóból, és bevonultunk. Együtt mentünk végig a sorokon, én néha segítettem füszereket választani, vagy csak a kocsit tólni. Épp a cukros polcnál tartottunk, amikor megpillantottam két ismerős alakot, és megtorpantam
– Jaj, istenem, miért pont most... – pördültem meg a tengejem körül, egyenesen bele érkeztem Taehyung mellkasába.
– Mi a baj? – nézett körbe.
– Őket ismerem... – mondtam halkan.
– Kiket? – kapta fel a fejét Kook. Óvatosan megfordúltam, hogy meg tudjam mutatni, de pont akkor néztek ide.
– Francba! – követtem a lépteiket, amik ide vezettek, hozzánk. A barátnőm, YoungAe, szinte futott. Olyan gyorsan jött, hogy alig tudtam megtartani a súlyunkat. Szorosan megöleltem, majd egy picit eltoltam magamtól, hogy megnézhessem magamnak.
– Hol voltál? Azt mondtad vissza hívsz! Erre eltűnsz három napra! Mégis hol voltál? – rázta értetlenül a fejét.
– Egy... barátomnál, ahol nincs tér erő. – nyugtattam meg. A szemem sarkából láttam, hogy akikkel jöttem, kissé szétszóródtak, és onnan figyeltek.
– Képzeld, HoHwang is aggódott miattad! – mutatott az exemre.
– Pedig, három héttel ezelőtt elvolt az új barátnőjével a hálomban. – Emlékeztem vissza.
– Héj! Mondtam, hogy bocsánat! – jött közelebb hozzám.
– Ha elég lenne egy bocsánat, akkor nem létezne rendőrség! – kiálltottam rá. Láttam, hogy a szétszóródott banda, egyre közelebb jön, a kiabálás miatt.
– Velem te ne kiabálj! – jött még egy lépéssel közelebb, én pedig reflexből hátráltam. Annyira Deja vu-m (ejtsd: Dezsávű) volt, mintha már megtörtént volna, csak most más miatt kellett meghátrálnom. Kilestem HoHwang válla felett, hogy megnézzem Taehyungékat. Ahogy láttam, mind árgus szemmel figyeltek, és még egy esélye van a srácnak.
– HoHwang, kérlek, engedj, hadd menjek!
– Most hagyjalak elmenni? Hisz még csak most jöttél! – nevetett fel.
– Ebből baj lesz, engedj! – próbáltam kikerülni, de megragadta a karom. Itt elszakadt a húr, és mind a heten megindultak felénk.
– Engedj el! – rángadtam a kezem, de mintha valami bilincs lenne, vagy nem tudom, mert úgy szorított, hogy azt hittem leszakad a csuklóm.
– Ne ellenkezz, jobban fog fájni!
– HoHwang, engedd el! – jött segíteni, most már YoungAe.
– Te ne szólj bele! – lökte félre. Még jó, hogy HoSeok megfogdta, és nem esett el.
– Normális vagy? Mi bajod van? – rivaltam rá. – Engedj már, te perverz bunkó!
– Ne beszélj velem így! – emelte a kezét ütésre, de Jungkook elkapta a karját.
– Valami gond van? – nézett le, mert még mindig fogta a csuklóm. Erre még jobban rá szorított. Azt hittem eltöri.
– Nem semmi, de miért szól bele?
– Mert ahogy láttom, a hölgy nem élvezi annyira az "összejövetelt" – húzta fel a szemöldökét.
– Jól érzed magad, JiWoo? – pillantott rám, HoHwang, aki még nem tudja, hogy ismerem a szeméjt.
– Annyira fáj... – mondtam össze szorított fogakkal. A kézfejemet alig éreztem, úgy kifutott belőlle a vér.
– Akkor gyere ide! – nyujtotta a kezét Kook, hogy menjek oda hozzá. Megindultam, de a fogva tartóm vissza húzott.
– Kérlek, HoHwang, engedj el, nagyon fáj a kezem! – néztem fel rá könnyes szemmel.
– Adjalak át egy idegennek? A francokat. Elmegyünk innen. – kezdett el húzni onnan.
– Segítsetek már! – néztem hátra sírva. Mintha csak erre vártak volna, Jungkook kirántotta a kezemet a szorításból, és maga mögé rántott. HoHwang megfordult, és elképedve nézett ránk.
– Mi a rákot képzelsz ember? Mit ráncigálod a barátnőmet?
– JiWoo, ő a barátod? – kérdezte Kook, mintha engedélyt kérne, hogy elintézze.
– Nem. És soha többe nem lesz. – ráztam meg a fejem. Óvatosan bólintott, majd megindult felé, és egy hatalmasat lekevert neki, amitől elterült a földön.
– Hozzátok a cuccokat, és húzzúnk innen! – kezdte el a táskájába pakolni az élelmi szereket.
– Segítek – ajánlottam, de amint megfogtam valamit, hatalmas fájdalom nyilalt a kezembe.
– Inkább ne. Ne erőltesd a kezed! – szólt rám. Hallgadtam rá, és amikor minden megvolt, se szó, se beszéld, kiszaladtunk a boltból. Ahogy kiléptünk az ajtón, megszólaltak a riasztók, és a biztonsági őrök utánnunk futottak. Bedobtunk mindent a kocsiba, és Jin úgy száguldott, hogy az nem szégyen. Megleptésemre, Jungkook beült mellém hátulra.
– Jól vagy? – fürkészett.
– Persze, csak... – kezdtem el (megint) sírni.
– Mutasd a kezed! – kérte, mire oda nyujtottam. – Otthon bekötjük, rendben?
– Oké... – suttogtam.
– Jól van, semmi baj, gyere – ölelt meg, és kezdett el vigasztalni – most már vége...