Bármi áron

1

- Vonszold arrébb a popsidat, Nyálgép! - szólt rá Celine a kanapén fetrengő Brandon-ra, aki fintorgott egyet, de felült, helyet biztosítva Celine-nek. 
- Neked mindenki Nyálgép, aki egy kicsit is jól néz ki? - forgatta a szemét Brandon. Celine kibontott egy zacskó aszalt szilvát. 
- Nem hinném, engem nem szokott Nyálgépnek szólítani - dobta le az utolsó kartondobozomat Josh a kanapé mellé. Kivett egy maroknyit Celine aszalt szilvájából, és levágódott a barátnőm mellé, aki felhördült. 
- És ezzel meg is válaszoltad Brandon kérdését, köszi! - kacsintott Celine Josh-ra, aki válaszul belefúrta a mutatóujját Celine oldalába. 
- Hé, Milli! - kiáltott ki nekem Brandon a konyhába. - Te így képzelted, amikor aláírtunk a Royal Balett-hez? - megtöröltem a kezemet, és kisétáltam hozzájuk a nappaliba, amit csak egy pult választott el a konyhától. Celine és Josh épp ölték egymást, Brandon pedig a kanapé végébe passzírozódva figyelte őket. 
- Mármint, hogy kiderül, hogy csak a szólistáknak biztosítanak lakást, mi pedig, akik a tánckarba kerültünk, jobb híján a híd alá kényszerülünk? - vázoltam a helyzetet. Brandon elhúzott szájjal bólintott. 
- Én a helyedben egy rossz szót sem szólnék! - pillantott fel Josh fojtogatásából Celine. - Ennek a baromnak az anyukája elintézte, hogy kapjatok egy lakást! - mutatott először a liluló fejű Josh-ra, majd körbe a lakásban. 
- Összeköltözhettem a húgom pasijával. Jobbat elképzelni sem tudnék - villantottam meg egy nem túl őszinte mosolyt. 
- Nézd a jó oldalát, így legalább kettőnk között marad, ha legközelebb is megkérsz, hogy feküdjek le veled - kacsintott rám Brandon, mire felkaptam a földön heverő kartondobozból egy köteg fényképet, és hozzávágtam. A mozdulat hatására a képeket összefogó hajgumi lecsúszott a helyéről, a fotók pedig szétrepültek a frissen felmosott padlón. Celine és Josh úgy kaptak utánuk, mintha legalábbis bankjegyek lennének. Brandon is felmarkolt egy párat, és nézegetni kezdték őket. 
- Ne már, ez az első közös fotód Sebastian-nal? - mutatott fel egyet Josh. Arrébb toltam a kis dohányzóasztalt, és leültem közéjük a szőnyegre. A Josh kezében lévő képen valóban Sebastian és én szerepeltünk, mellettünk pedig ott vigyorgott Maggie és Celine is. Valamikor két évvel ezelőtt készülhetett, amikor még Benett barátnője voltam. Basszus, milyen régen volt már! 
- Miért van neked egy képed Kathrina Ördögfióka Reynolds-ról? - Celine úgy hajította el a kezébe került fotót, mintha csak megégette volna. Nos, ha valóban Kat van rajta, nem kizárt, hogy ez történt. Az eldobott fénykép után nyúltam, amin tulajdonképpen Maggie vigyorgott bele a kamerába. 
- Szerintem neked már tévképzeteid vannak. Ez Maggie - mutattam felé a fényképet. Celine fintorogva kikapta a kezemből, és tüzetesebben végignézte. Forgatta jobbra és balra, végül nagyot sóhajtva rakta le a padlóra a képet. 
- Ez tényleg Maggie - ismerte be, mire Josh és Brandon egyszerre röhögtek fel. - Jól van na, ha a ti életeteket keserítette volna meg annyi éven keresztül, nem lennétek ennyire vidámak - fonta össze maga előtt a karjait durcásan. 
- Cel, nyugi - simította végig a lány hátát Josh. - Kat elhúzott Kínába. Ha az élet igazságos, soha többet nem fog visszajönni. 
- Az élet sosem igazságos, Josh - vetett rá Celine egy gyors oldalpillantást, mire Josh felvonta a szemöldökét. 
- Ja, igen, emlékszem - sziszegte. Celine hitetlen arccal fordult Josh felé, és már épp kiabálni kezdett volna, csakhogy Brandon megelőzte a háborút, mert felkiáltott. 
- Na, fél óra múlva szólista próba, húzzatok el innen - hessegette őket. 
- Te most kidobsz a lakásból, amit anyám kunyizott ki a Társulattól? - bökött bele Josh a mellkasába. 
- Attól még mi fizetünk érte Sóginővel - karolta át a vállamat Brandon. 
- Ne szólíts így - grimaszoltam. 
- Annyit, amennyiért Londonban egy ingatlanirodában esetleg köszönhetsz - meredt rá rezzenéstelen arccal Celine. 
- Egy szót se, Mrs. Hattyúk Tava szólista! - mutatott az ajtóra Brandon, mire Celine feltápászkodott a szőnyegről. 
- Jó lesz az Miss-nek is - mondta Celine, miközben az ajtóhoz ment, és belebújt a cipőjébe. 
- Ó, igen, de még mennyire - morogta Josh is, ahogy csatlakozott a barátnőmhöz. Celine erre belebokszolt egyet Josh vállába, aki a cipőhúzás miatt fél lábon állt, és elég váratlanul érte a támadás, úgyhogy nekizuhant a falnak. Már akkor láttam az arcán, hogy bosszút esküdött, így amikor kiléptek a folyosóra, utánuk szóltam:
- Ne nyírjátok ki egymást, legalább amíg a premier lemegy! - Josh egy grimasszal az arcán fordult vissza, Celine pedig csak intett egyet, anélkül, hogy hátranézett volna. Becsuktam mögöttük az ajtót, és nekitámaszkodtam. Brandon vigyorogva, kék melegítőnadrágja zsebébe süllyesztve a kezeit figyelt engem. - Mi van? - sóhajtottam, mire Brandon vállat vont. 
- Feltűnt, hogy ez az első alkalom, hogy kettesben vagyunk a közös albérletünkben? - nos, igaza volt. Már két hete aláírtuk a szerződést a bérlésről, és azóta tart a költözködés. A tanév végén anyáék hazaköltöztettek a kollégiumból, hiszen nem volt hová mennem Londonban. Amikor a nyár végén visszajöttem felvételizni a Royal Balett-hez, egy olcsóbb szállodában voltam, de amint kiderült, hogy szerződést ajánlanak nekem három teljes évadra, egyértelmű volt, hogy szükségem lesz egy lakásra. Josh és Celine kiemelkedő szereplői a Társulatnak, több szólóval, így ők saját lakást kaptak, amit teljes egészében a Társulat fizet. Brandon és én azonban a tánckart erősítjük, így nekünk ebből adódóan sem lakás, sem akkora fizetés nem jár. De nem érdekelt, egy cseppet sem. Én csak táncolni akartam, amíg lábra tudok állni. Az sem zavart volna, ha csak valami kevésbé ismert színpad vesz fel, erre pont a Royal Balett, ráadásul a legjobb barátaimmal? Maga az álom. Ráadásul a próbabeosztásunk remek, úgyhogy eldöntöttem, hogy vállalok valami kiegészítő, részmunkaidős állást. Rosie szobatársa egy kávézóban dolgozik, ami pont az albérletünk utcája mellett van, és már utána is kérdezett, hogy elférne-e még egy alkalmazott. A főnök abszolút nyitott volt a dologra, úgyhogy ma délután már vár is egy rövid beszélgetésre. 
A lakást egyébként maga Claire Boston, Josh anyukája járta ki nekünk a Társulatnál. Josh említette neki, hogy Brandon és én is kaptunk szerződést, de sajnos nem ugyanolyan feltételekkel, mint ő. Az anyukája erre felbőszült, mert szerinte Brandon és én szupertehetségesek vagyunk (majd' kiugrottam a bőrömből, amikor megtudtam, hogy életem példaképe, Claire Boston ezt gondolja rólam), és elmagyarázta a Társulatnak, hogy miért érdemlünk meg mégis némi lakhatási támogatást. A Royal Balett HR-ese erre köpni-nyelni nem tudott (mégis ki mer ellentmondani magának Claire Boston-nak?), úgyhogy kiutalt egy szuper kétszobás plusz nappalis lakást. Két bökkenő azonban mégiscsak volt benne. Az egyik, hogy a lakás állati messze van az Operaháztól, így egy órával a próbák előtt el kell indulni. A másik, hogy Brandon-nal kell osztoznom rajta. Oké, ez annyira nem nagy tragédia, tekintve, hogy a nyáron, amikor felvételiztünk a Royal Balett-be, nagyon jól elvoltunk, sőt, már a tanév végén barátokként tekintettünk egymásra. Plusz, ő ugyanonnan jön, ahonnan én, szóval a nyarat is együtt töltöttük, otthon. Illetve, ő főleg a húgommal volt elfoglalva, de azért velem is gyakran összefutott. Ebből kifolyólag pedig Sebastian sem féltékeny rá. 
Ja, igen. Sebastian.
Természetesen elfogadta a bécsi ajánlatot, és már két héttel az évzáró után visszarepült Ausztriába. Őszintén örültem neki, hogy ennyire sikeres, és hogy megtalálta a számításait, de annyira fájt őt látni felszállni arra a nyavalyás repülőgépre, mintha legalábbis kitépték volna a szívemet. Nagyon szeretem őt. Mindennél jobban. Tudtam, hogy soha, senki nem versenyezhet vele. Mindegy, mi történik, hogy együtt maradunk-e, vagy nem. Sebastian Reynolds életem végéig a férfiideálom lesz, és talán tíz év múlva valaki más felesége leszek (na igen, kinőttem abból a gyermeteg fantáziavilágból, hogy ezer százalékig biztosan együtt maradunk), de tuti, hogy nem fogok senki iránt még csak hasonlót sem érezni. Egyelőre úgy áll a dolog, hogy a FaceTime tartja életben a kapcsolatunkat, no meg az a kéthavi repülőjárat, amit a tanév vége óta egyszer vett igénybe, épp két hete. Még sikerült megnéznie a lakásunkat, mielőtt visszament volna Bécsbe. 
Az albérlet egyébként tényleg nagyon menő, a két szoba egyforma nagyságú, egy ágy, egy szekrény meg egy íróasztal fér el benne, de tökéletesen elegendő. Amíg a nyáron otthon voltunk, Brandon-ék háza mellett tartottak egy garázsvásárt, ahonnan sikeresen szereztünk egy állati kényelmes kanapét, Brandon pedig elhozta az otthoni szobájából a bazinagy tévéjét meg az xboxot, úgyhogy Josh már előrevetítette, hogy gyakori vendég lesz nálunk. A konyha is jól fel van szerelve, bár a költözéskor anya idehozott nekünk egy csomó eszközt, amit a sarki kínai közelsége miatt valószínűleg soha nem fogunk használni. A mosdó volt a kritikus rész, elvégre, Brandon egy fotómodell külsejű srác, akinek természetesen sok időre van ott szüksége, én meg egy lány vagyok, ami hasonló következményekkel jár. Végül, még mielőtt véglegesen beköltöztünk volna (vagyis két perccel ezelőtt), megegyeztünk egy időbeosztásban, és egy jókora STOP-táblát akasztottunk az ajtóra, amit meg kell fordítani, ha a fürdő foglalt. Remélem, működőképes lesz a rendszerünk, és nem kell magyarázkodnom Claire-nek, amiért Brandon-nak nem csak az ő csinos fenekéhez volt szerencséje. 
Épp egy vonásnyi szempillaspirált vittem fel, hogy valamennyire szalonképes legyek az állásinterjúra, amikor megcsörrent a mosdókagyló szélén hagyott telefonom. Azt hittem, Sebastian lesz az, de Maggie vigyorgós fotója villogott a kijelzőn. 
- Na? - szóltam bele a telefonba izgatottan. A barátnőm épp Tel-Avivban versenyez, és bár nem értek ezekhez a kvalifikációs dolgokhoz, tudom, hogy ez egy fontos állomás. Maggie lihegve felelt. 
- Megvan. Döntőben vagyok - újságolta. 
- Tudtam! - kiáltottam fel boldogan. - Nagyon büszke vagyok rád! Gratulálok! 
- Basszus, Mill, annyira szeretném azt az aranyat! - mondta. 
- Akkor menj, és rúgd szét a seggét az ellenfelednek! - buzdítottam. 
- Hányszor mondjam még, hogy mi nem rúgunk, hanem vá...
- Csak nyerd meg, jó? - forgattam a szemem. 
- Veled minden oké? Milyen Mr. Szexivel együtt lakni? - érdeklődött. 
- Maggs, alig negyed órája lakunk itt hivatalosan. És ez most egyáltalán nem fontos, a versenyre koncentrálj! 
- Oké, igazad van - szinte láttam magam előtt, ahogy megdörzsöli a homlokát. - Szoríts értem, jó? 
- Mindig - válaszoltam mosolyogva. 
- Szeretlek, Mill! - búcsúzott. 
- Adj nekik, Maggie! - és már bontottam is a vonalat. Miután késznek nyilvánítottam magam, kiléptem a fürdőből. Brandon egy súlyt emelgetve bámulta a tévét, ahogy elhaladtam előtte. 
- A jövő héten kezdünk próbálni - szólt oda nekem, le sem véve a szemét a tévéről. 
- Állásinterjúra megyek - vettem fel a cipőmet. 
- A kávézóba? - kérdezte, ezúttal már rám pillantva. 
- Aha. Kicsit izgulok, nem nézek ki nagyon gázul? - néztem végig magamon. Brandon is végigvezette rajtam a tekintetét (ezt sosem fogom megszokni), majd elmosolyodott, és biccentett egyet. 
- Rendben vagy. 
- Köszi - motyogtam idegesen. - Később találkozunk - intettem. 
- Sok sikert! - kiáltott utánam, amikor már a folyosón voltam. Idegesen tördeltem az ujjaimat, mialatt lesétáltam az utcára (az ötödiken lakunk, de egy táncos sosem lehet elég edzett), és elgyalogoltam a kábé ötpercnyire lévő kávézóba. A pult mögött, lila kötényben egy igencsak extravagáns kinézetű lány ácsorgott. Hosszú haja két copfba volt fogva, a baloldali kékben, a jobb szürkében pompázott. Az orrában, a szája alatt, és a szemöldökében is egy-egy piercing csillogott, és már messziről kiszúrtam a felkarján futó tetoválást. Az ajkai feketére voltak rúzsozva, és a szemét is füstösre festette. 
- Szia - léptem oda a pulthoz. A lány rám emelte égkék szemeit. - Milena Larson vagyok - mielőtt folytathattam volna, közbeszólt. 
- Te vagy Rosie húga - csettintett a nyelvével. Bólintottam, mire kijött a pult mögül. - Szia, Amelia vagyok- nyújtotta felém a kezét, amit megráztam. - Gyere, a főnök hátul van - odavezetett egy barna ajtóhoz, amin alumíniumtábla jelezte, hogy ez Jessie Graham irodája. - Oké - fordított szembe magával Amelia. - Ne vedd magadra, akármit is mond. 
- Miért, olyan... - mielőtt kibökhettem volna, hogy tényleg olyan szörnyű-e, Amelia már be is kopogott, bentről pedig kiszólt egy rekedt, mély hang. Annyira ledöbbentem, hogy esélyem sem volt tiltakozni, amikor Amelia kinyitotta az ajtót, és konkrétan belökött rajta. Jessie Graham. Már bocs, de ez nem egy lánynév? Nem. Rohadtul nem. Ez teljesen egyértelműen kiderült, amikor megláttam a parányi irodában, egy hatalmas mahagóni íróasztal mögötti (a helyiséget kábé elfoglalta az íróasztal) fekete bőrszékben ücsörgő pasit. Mit pasit? Férfit. Bár, nem lehetett több huszonnégynél. Talán inkább csak huszonhárom. Bosszantóan nagy bicepsze volt, ami kidudorodott világoskék, feltűrt ujjú inge alól. Napbarnított bőrén ott virított egy olyan drága karóra, aminek az árát én talán tíz év alatt táncolnám össze. Enyhe borostája formára nyírva, ahogy mogyorószínű haja is. A fogsora olyan csillogó volt, hogy kis híján bántotta a szememet. Amikor felállt, és kilépett az asztala mögül, hogy kezet fogjon velem, majd' két fejjel fölém tornyosult. Azt hiszem, még Sebastian-nál is magasabb volt, ami, valljuk be, nem kis teljesítmény. 
- Helló, Jessie Graham - még csak a szemembe sem nézett. A lábamat stírölte. Mi a francért kellett nekem ilyen szűk farmert felvennem? Felkapott egy mappát, és nekidőlt az asztal szélének, miközben nézegetni kezdte a benne lévő papírokat. 
- Mil... - kezdtem, de nem hagyta, hogy végigmondjam. A saját nevemet! 
- Milena Larson, látom. Részmunkaidő érdekelne, mert... - lapozgatott. És itt lecsaptam. 
- Mert a Royal Balett-ben táncolok - ahogy ezt kimondtam, akaratlanul is elmosolyodtam. Ezt a titulust sosem lehet megunni. Jessie arcán leplezetlen fintor futott végig. 
- Aha, nos - csukta össze a mappát. Ledobta maga mögé, aminek következtében a papírok kicsusszantak belőle. Messziről kiszúrtam az önéletrajzomon virító fotómat a legfelső lapon. - Heti három nap, hétfő és szerda délután öttől kilencig, szombat reggel hattól délig. Megfelel? - fonta össze maga előtt a karjait. Az inge megfeszült a felkarján. Úgy álltam ott az irodája ajtajában, mint egy rakás szerencsétlenség. Köhintettem egyet, és a táskám pántját kezdtem piszkálgatni. 
- Pontosan mi lenne a feladatom? - kérdeztem csendesen. Jessie felvonta a szemöldökét, amolyan "jó hülye lehetsz, ha nem esett le" stílusban. 
- Kávét főzöl, odaadod a vevőnek, elveszed tőle a pénzt. Bonyolult lenne? - billentette oldalra a fejét. Nyeltem egy nagyot. Egyrészt, mert a sok némaságtól összegyűlt a nyál a számban, másrészt, mert kikívánkozott belőlem egy epés beszólás, de nem akartam elvágni magam ettől a lehetőségtől még azelőtt, hogy megkaptam volna. 
- Van próbaidő? - idéztem fel magamban azokat a mondatokat, amiket Sebastian tegnap este belém sulykolt. Jessie résnyire húzta össze a szemeit, ellökte magát az asztaltól, és odasétált, egészen közel hozzám. Úgy éreztem magam, mint egy darab hús a piacon, ahogy körbejárt engem. Annyira közel volt hozzám, hogy a teste melegét éreztem magamon. A parfümje is megcsapta az orromat, valami igazán drága és elegáns cucc volt. Lehunyt szemmel vártam, mit fog tenni. 
- Nincs - mondta végül, amikor mögöttem állt. A következő pillanatban kinyitotta az ajtót, amin kis híján bezuhant Amelia. Nyilvánvalóan hallgatózott. Jessie magyarázatra várva pillantott a lányra, aki zavartan igazgatta a kötényét. 
- Én csak a raktárba indultam - bökött a szomszédos ajtóra Amelia, és már el is tűnt mögötte. Jessie kitessékelt az irodából, és bevezetett a pult mögé. 
- Gondolom, a kávéfőzőt felismered - bökött a hatalmas masina felé. - Ez pedig itt a pénztárgép. Holnap reggel hatkor kezdesz. Addigra előkészítem neked a szerződést is. 
- Holnap reggel? - kérdeztem döbbenten. Jessie bólintott, majd sarkon fordult, és visszament az irodába, mielőtt bármit részletesen megbeszélhettünk volna. Ez egy leányálom lesz, már érzem.