Fucking real life

12. rész

Tűkön ülve és izgalomságtól túltengve töltöttem el a napot. Pontosabban az tanórákat, mert hát... tudjátok jól, hogy miért, nem vagytok ti hülyék.

Na szóval. Lassan, nagyon nagyon lassan eltelt az utolsó órám is. Vártam is meg nem is.

A lényeg a lényeg, elérkezett az a perc, amikor a csengő felszabadító hangja ismételten meghallatta magát, és a diákok kedvét visszaadva hallgatott el.

A folyosón vártam Chrisre. Nézelődtem erre-arra, de sehol sem bukkant fel a szőke hajkupaca az emberek között.

A tömeg megfogyadkozott, a szerencsések hazamentek, a szerencsétlenek az utolsó órájukra.

Írtam neki egy üzemetet, valami olyasmit, hogy "merre vagy?", de válasz nem érkezett rá.

Csak vártam és vártam, már lassan úgy éreztem, hogy ott fogok éjszakázni, amikor hirtelen valaki megszólított. Akkor pont az ellenkező írányba néztem, ezért gondolataimba az ferkőzött, hogy "hé, Chris, végre!" de a gondolataim hülyék voltak. Nem Chris jött, lehet, hogy lehúzta magát a WC-n, fogalmam sincs, de már hülyén éreztem magamat.

Csalódottan néztem az előttem álló, kicsivel magasabb fiúra, akit eddig őszintén megmondom, még egyszer se láttam.

- Szia, bocs a zavarásért. - mosolygott rám kicsit megszeppenve.

- Szia. - viszonoztam sajnos kicsit kedvtelenül.

Szerencsétlen gyereken láttam, hogy gondolatban elátkozta magát amiért ilyen bunkóhoz ment oda, ezért inkabb elmosolyodtam kicsit ellensúlyozva a rossz benyomásomat.

- A főző szakkör főkóstolója most dobta be a törölközőt, viszont nekünk szükségünk lenne valakire... és már csak te vagy itt. - vont vállat.

- Szóval arra kérsz, hogy egyek? - vontam fel szemöldökeimet csodálkozva.

- Hát végül is igen. - szűkítette össze szemeit elgondolkodva.

Körülnéztem még egyszer a folyosón, majd elkönyveltem magamban, hogy felültetett.

- Szívesen megyek enni. - mosolyodtam el szélesen.

- Uh... - könnyebbült meg - Akkor gyere. - biccentett a fejével.

- Will. - nyújtottam felé kezemet bemutatkozás céljából.

- Michael. - fogta meg a kezemet jó erősen. Aucs.

- Hanyadikos vagy? - érdeklőtem.

- Tizedikes. - szóval gáz, hogy másfél éve egy épületben töltjük el a napjainkat, de nekem még az arca se rémlett. - Te?

- Tizenegyedikes.

Chris felültetett.

____________

Másnap haragosan lépdeltem be az iskolába. Szinte egyből összefutottam Chrissel. Játszva a sértődött hajadont átnéztem rajta, de szemem sarkából láttam, hogy sajnálkozó pillantásokat vetett rám.

Elhaladtam mellette, már úgy gondoltam, hogy semmi sem fog történni, mikor hirtelen meghallottam a nevemet Chris hangján.

Megtorpantam, majd csodálkozva hátra fordultam.

- Igen? - kérdeztem tettetett unottsággal, tudjátok, lazának kellett tűnnöm.

- Izé... - nézte a földet. - Bocs. - "Bocs." Ennyit nyögött ki az a nyomorult. Hát téged se a bocsánatkérési tehetségedért szeretnek.

- Ugyan miért? - kérdeztem ridegen - Mert felültettél? Ch, már meg sem lepődtem. - kicsit bunkó lehettem, de igazából tényleg ezt gondoltam, bármennyire is gyerekes hisztinek tűnhetett.

- Ma délután... - kezdett bele lopva szemeimbe nézve, de én szavaiba vágtam.

- Nem. - jelentettem ki. - Nem rángathatsz a kedved szerint. - kissé kezdtem dühös lenni. - Nem vagyok a játékszered!

- Nem is gondoltam ezt... - szerencsétlen nagyon meg volt illetődve, de meg is érdemelte.

- Nem? Pedig eddig úgy bántál velem. - kezdtem azért aggódni, hogy lassan bezöldülök és elkezdem lerombolni az iskolát, de azért valljuk be, menő lett volna.

- Will! - megszólított valaki boldogan.

Odaslattyogott mellém az előző napi szakács gyerek, az a... az a hogy is hívják... Mike... nem, Michael! Na, szóval ő.

- Akkor áll még a délutáni program? - karolt át a vállamnál.

Ja amúgy azt fontos tudni, hogy a finom kajával elcsábítva bevállaltam, hogy helyettesítem a főkóstolót, aki gyomorrontás miatt betegállományba került. Mondjuk visszagondolva ez nem volt egy bíztató jel...

Chrisre néztem, aki amolyan "Mi? Mi van? Komolyan? Miatta pattintasz le? Jól van akkor b*meg." fejjel nézett rám.

- Igen. - válaszoltam Michnek, majd amikor felé fordultam rá mosolyogtam.

- Király. Tudod hol találkozunk. - majd ott is hagyott engem.

Ismét Chrisnek szenteltem a kilátást, aki hitetlenkedve nézett rám, vállat vontam, majd fújtatva egyet sarkon fordult és elment.

____________

Már elég sok idő eltelt azóta, hogy Chris felültetett, majdnem két hét, és azóta sem elegyedtünk beszélgetésbe. Voltak napok, amikor maradtam a főző szakkörön. Mich-csel nagyon jól összebarátkoztunk ez idő alatt, az is kiderült, hogy mind a ketten nagy sorozat imádók vagyunk, szóval ezt a témát alaposan kiveséztük.

Utolsó alkalmam volt kóstolóként, mivel akit helyettesítettem újul erővel visszatért. Teli hassal szépen ballagtam haza a kora tavaszi napsütésben sütkérezve. Jó kedvem volt, és úgy éreztem, hogy semmi sem ronthatta volna el. Mekkora marha voltam.

Úgy gondoltam, hogy "hmm, teszek egy kis kerülőt és átmegyek a parkon, mert miért ne?". Hát úgy is tettem. Szépen battyogtam a parkban, ahol alig futottam össze pár emberrel. Nézelődtem, a szép zöldellő fák a naplementében sárgásan csillogtak. Az idilli pillanatot megteremtettem lelki szemeitek előtt, most jöhet az a bizonyos "de".

Nyugodtan sétálgattam, de hirtelen megpillantottam egy ismerős, rikítóan színes táskát egy mellékösvény szélén ledobva. Gőzöm nincs, hogy miért, de hívogatott az a táska, éreztem, hogy oda kell mennem. Amúgy nem tudtam, hogy kié az a tatyó, de ismerős volt.

A mellékösvény felé indultam, és már meghallottam egy szintén ismerős lány hangot:

- Hé, hallasz? - mondta gyengén.

Összevont szemöldökökkel közeledtem tovább, egyre rosszabb érzés kezdett el motoszkálni bennem.

- Chris! - hirtelen megálltam, és egyre kíváncsiabban hallgatóztam. Csúnya dolog, de ember vagyok. - Chris... - a lány hangja mintha a sírást visszatartva remegett volna meg.

Újra lendületet véve indultam el. Megkerültem egy bokrot és egy fát, majd a szemem elé tárult a kép: Chris egy padon félig ült félig feküdt, alig volt magánál, Liney pedig a pad előtt guggolt könnyesedő szemekkel.

- Baszdmeg, mi a franc?! - mondtam hangosan a meglepettségtől.