Fucking real life

14. rész

- Hogy mi?! - kiáltott fel hangosan az úgy tűnik feltűnési viszketegséges Nadia. - Na jó, összegezzük. - vette magát halkabbra a már törzshelyünkké avanzsált kávézóban, ami olyan volt, mintha nyugdíjas klub lett volna, tekintve, hogy rajtunk kívűl valamiért szinte csak öregek jártak oda. - Chris Fisher totál k.o.-ra leitta magát, hazavitted hozzátok, kidőlt, másnap felébredt, kiöntötte a kicsi szívét a családjáról, majd közölte, hogy bejössz neki. - nézett rám felvont szemöldökökkel a lány.

- Hát... ez így elég nevetségesen hangzik... - vakartam a tarkómat kínosan.

- Mert ez nevetséges. - tárta szét karjait.

- Részeg volt még akkor is. - emeltem fel ujjamat. - Ha józan lett volna, nem mondta volna ezeket.

- De, Will... eldobott téged, mint egy koszos rongyot, amikor úgy érezte, hogy nem illesz a képbe, most meg leállt lelkizni veled. - fonta össze karjait. - Nem fog megváltozni, soha nem fogja ezt felvállalni, mert fél. Megéri ez neked? Meg egyébként, miért neked mondta ezt el? Ez annyira hülyeség.

- Nem tudom... - gondolkodtam el.

Tényleg nem értettem őt. Teljesen igaza volt Nadiának, és az is zavaros volt, hogy miért pont nekem mesélte el az otthoni helyzetét. Egyáltalán nem értettem én már semmit.

- Talán... - folytattam bátortalanul - csak én tudom, hogy meleg. Lehet, hogy ezért mondta el nekem, mert csak én ismerem a legnagyobb titkát. - lassan Nadiára emeltem a szemeimet.

Egyik szemöldökét felvonva méregetett.

- Ez pont úgy hagzott, mint amit azokban a nyomi romantikus filmekben szoktak mondani. - nevette el magát.

- Jól van már. - mosolyodtam el - De igaz.

- Lehet, de akkor is nagyon fura gyerek ez a Chris.

______________

Legnagyobb nyugalmamban ballagtam a suli folyosóján az ebédlő felé. Nyugis nap volt, nem jött közbe se doga, se Chris... tök nyugodt voltam. Mielőtt még megfordulna a fejetekben, nem, nem füveztem.

Egy hétfői nap volt ez, ez volt az első nap a suliban a kihagyásom óta. Aznap csak egy közös órám volt Chrissel, de akkor is a terem két külön végében ültünk.

A tálcámmal a kezemben leültem a többiekhez a szokásos asztalunkhoz, ahonnan már csak én hiányoztam.

- Megjött a másik iskolakerülő is. - "üdvözölt" Rob.

- Mi? - néztem rá összevont szemöldökökkel.

- Egyébként hol voltatok? - nyammogott az ebédje fölött Sam a kérdés feltevése közben.

- Hát... - hallgattam el ez a szó után.

- Biztos randiztak. - vonogatta szemöldökeit Peter, majd egy rövid csend után mindenki hangos röhögésben tört ki, kivéve persze engem és Christ.

Hihetetlenül kínosnak éreztem azt a pillanatot, szóval inkább nem is ragoznám tovább.

Térjünk inkább át azokra a percekre, amikor már megfelejtkezve arról a hülye poénról lépkedtem a folyosón a kijárat felé. Úgy bizony, végre valahára elérkezett a nap vége, nem haltam bele a kínos pillantgatásokba Chrissel, egyszóval sikernek könyveltem el azt a napot.

Addig.

Ekkor tűnt fel, hogy a fülhallgatómat nagyon ügyes módon a teremben hagytam, és mivel a fülhallgató aranyat ér, puffogva fordultam vissza.

Meg is találtam teljesen érintetlenül azt a bizonyos tárgyat, zsebretettem, majd a terembe bevágógott Chris maga után becsapva az ajtót.

- Will... - nézett rám nem is tudom hogy... olyan... fura volt... mintha valamitől félt volna.

- Chris? - bámultam felvont szemöldökökkel.

- Aznap délelőtt, amikor nálad aludtam... - kezdett bele, de én már rutinos voltam ebben, ezért szavába vágtam.

- Tudom, tudom... nem jelentett semmit, nem vagy meleg, nem tetszem neked, nincs köztünk semmi. - szemet forgatva mentem volna ki az ajtón.

Mellé mentem, vagyis az ajtóhoz. Odanyúltam a kilincshez, de még mielőtt lenyomhattam volna, elkapta a kezemet.

- Nem! - nézett szemeimbe zavarodottan.

- Nem?

- Nem... amiket akkor mondtam,... mind igaz volt. Igaz volt, amit a szüleimről mondtam, és igaz volt, amit rólad mondtam... Én csak... én csak nem tudom, hogy mit csináljak, érted? - hogyne érteném. Látom rajtad, hogy gőzöd nincs róla, mit kezdj magaddal. - Józanon soha nem mondtam volna azokat, de... de kimondtam őket. Lehet, hogy jobb is így.

Teljesen össze volt zavarodva. Lehetett látni rajta, hogy igazából nem is tudja, hogy mit csinál. Kissé aggódva pillantottam rá a rövid monológja után.

- És ezzel mit akarsz mondani...? Mit akarsz most csinálni? - vontam össze szemöldökeimet.

Azt láttam rajta, hogy teljesen kifordult önmagából, ami aggodalmat váltott ki belőlem, de az aggódásom hamar elillant, ugyanis...

Hát ezért:

- Mondjuk ezt. - jelentette ki hirtelen, majd azzal a lendülettel a számhoz hajolt.

Megcsókolt.

Megcsókolt józanon.

Megcsókolt az iskolábban.

Christopher Fisher teljesen öntudatában megcsókolt engem.

Egy pillanatra lefagytam, mit ne mondjak.

Rövidesen, igazából pár másodperc múlva elhajolt tőlem, én pedig kikerekedett szemekkel bámultam rá.

Pislogtam vagy kettőt, aztán nem is tudom, hogy mi üthetett belém, hirtelen bátorság ömlött ereimbe, és ezúttal én hajoltam oda hozzá.

Egészen más érzés volt ez. Teljesen más volt. Éreztem, hogy arcom kipirul, hogy lábaim gyengékké válnak. Teljesen átadtam magam a csóknak.

Más volt ez a csók. Olyan volt, mint amikor a fagyasztóban találsz egy fagyisdobozt, de kinyitod, és pörkölt van benne, de a következő fiókban mégis találsz fagyit.

Eleinte félénkek voltunk, mint akik attól félnek, hogy valami szörnyen rossz dolgot tesznek, de nem sokkal később feloldódtam. Egyre hevesebb és hevesebb lett a csókunk.

Olyannyira hevessé vált, hogy sikerült Chrisnek az ajtóhoz nyomnia. Nekiütődtem a hideg ajtónak, de cseppet sem érdekelt. Csak csókoltam őt... a puha ajkait. Csak ez számított akkor és ott.