Fucking real life

3. rész

Tudom, hogy furcsa ez nektek. Higgyétek el, nekem is. Nadia teljesen máshogy viselkedett és reagált, mint ahogy azt vártam volna. Meglepett, mint macskát a tükörképe.

El tudjátok képzelni, hogy milyen érzés, amikor életed talán legnagyobb titkát megtudja egy olyan személy, akiről fogalmad sincs, hogy megbízható-e? Aha, hát szerintem sem tudjátok. A lényeg, hogy elég szar, nekem elhihetitek.

Gyomorgörccsel mentem be az iskolába a beszélgetésünk utáni napon, hiszen... jó, nem fogok itt magyarázkodni, nem vagytok idióták, rájöttök magatoktól, hogy mitől féltem.

A barátaim beszélgetéséből rájöttem, hogy ők ugyan úgy nem tudnak semmit, mint Béla matekból - ha Béla vagy, bocsi -.

A teremben ülve beszélgettünk:

- Komolyan mondom, ő egy zugtapló. - akadt ki Rob.

- Haver, mi az a zugtapló? - kérdezte meg Peter amire mindannyian gondoltunk.

- Tudod, aki tapló, de nem szemtől szemben. Ti miért nem ismeritek ezeket a szavakat? - nézett körbe értetlenül.

- Ezeket a szavakat te találod ki! Honnan kéne ismernünk? - szállt vitába Peter Robbal, szokásukhoz híven.

Nevetgélve hallgattam a veszekedést, mondjuk kettejükön kívül mindenki nevetett. Jókedvemet csak Chris érkezése zavarta meg. Végignéztem, ahogy leült köreinkbe, de ő egy pillanatnyi pillantást sem méltóztatott rám szánni. Tudtam, hogy beszélnem kell neki a képről. Na igen, általában ezen a ponton szokták kavarni a szart a főszereplők, de nekem valahogy nem esett jól. Baj?

Azon gondolkoztam, hogy vajon mikor tudnék beszélni vele négyszemközt, na meg persze hol. Nem tűnt jó ötletnek, hogy megint a kukánál találkozzunk, mivel kétszer kellett kimosni a ruháimat extra öblítővel, de még így sem jött ki belőle teljesen az a remek kuka aroma. Vagy moshatom még ki ötször, vagy el kell égetni, más megoldás már nincs.

Hol tartottam? Segítenétek? Várjatok, nem kell, mindjárt eszembe jut. Ja igen! Tehát. Tudomásom szerint Chris szerdánként bent marad délután. Vitaklub, vagy talán... áh, mit tudom én. Csak bent marad, ennyi. Eldöntöttem, hogy megvárom, így beültem a könyvtárba megírni a házimat. Fú, de stréber vagyok!

Beültem a könyvtárba, ahol három év alatt akkor jártam először. Mintha átmentem volna Narniába. Tényleg, egyszer próbáljátok ki a sulis könyvtárat, nagyon fura. Csendben vannak az emberek úgy, hogy nem kell senkit sem csitítgatni, olyan, mintha evidens lenne. Na jó, igazából evidens.

Szépen nyugodtan írtam a kémia házimat. Elég sok asztal volt ott, és elég soknál ültek is. Tudjátok, van az az érzés, amikor tudjátok, hogy valaki bámul. Én is így éreztem, ezért körbe pillantottam, hátha megtalálom a kukkolómat. Meg is találtam: egy - tényleg - stréber lány a sarokban. Lefogadom, hogy azt hittétek most életem nagy szerelme bámul. Jó lett volna, higgyétek el én örültem volna neki a legjobban, de nem. Nincs akkora szerencsém.

Nem mondom, hogy én úgy nézek ki, mint a Playboy férfi topmodellje, de azért nem vagyok ronda sem. A vastag szemüvegkeretes, pattanásos, bő pulcsit hordó lány felém intett, és rám is kacsintott. Mi a franc? Egy furcsa - kényszer - mosollyal visszaintettem egy minimálisat, és inkább folytattam a körmölést.

Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy összeszedjem a cuccaimat és visszatérjek Narniából. Az iskola folyosói már eléggé kihaltak voltak, lévén, hogy már senkinek sem volt órája. Csak páran maradtak a szakkörökön, meg persze a takarító néni. A takarító néni mindig ott volt. Kivéve, amikor nem.

- Chris! - mentem oda hozzá, amint megláttam a folyosón.

- Will? Te mit csinálsz itt?

- Beszélnünk kéne. - néztem rá komoly arckifejezéssel.

- Ne. Will, elmondtam, hogy nem ismert fel minket Daniel, és azt is, hogy nincs köztünk semmi. Nem is lesz. - én csak a tipikus 'nem mondasz újat' tekintettel bólogattam miközben végighallgattam őt.

- Aha, tök egyértelműen elmondtad, de még mindig beszélnünk kell. - körbenéztem, de senki sem volt a közelben. Kivéve a takarító nénit. Felmosott. Ha egy western filmben lettünk volna, végiggurult volna egy ördögszekér. - Figyelj, készült rólunk egy kép. Daniel csinálta, de nem küldte el senkinek. A húga nem engedte. Homályos, és az arcunk sem látszik, csak gondoltam jó ha tudod. - fújtam ki a maradék levegőt a tüdőmből.

- Ez most komoly? - kerekedtek el szemei - Ez gáz. Mi lesz, ha rájönnek? Will, ez nem történhet meg, érted? Diákelnök vagyok. Mi lesz, ha kiderül? Oda a jó hírnevem. - akadt ki egyre jobban.

- Aha. Szóval téged csak a hülye rangod és a jó hírneved érdekel. - fontam össze karjaimat.

- Nem, csak... értsd meg, hogy ez nem derülhet ki. - mintha én annyira akarnám, hogy bárki is tudja...

- Nem fog kiderülni. - lezártuk a témát, és mindketten haladtunk tovább a dolgunkra.

A folyosókat szeltem át, senki sem volt ott rajtam kívül. Épp a mosdók előtt haladtam el, már majdnem kijutottam, de egy kivágódó ajtó és az arcom találkozása valahogy megakadályozott.

- A francba, Will! - nézett rám ijedten Nadia.

- Asszem eltört az arcom. - fogtam a fájó terültetet. Tehát az egész arcomat. A homlokomtól az államig.

- Mit csinálsz te itt? - emelte el a kezemet Nadia, hogy meg tudja nézni mennyire rossz a helyzet.

- Hát tudod, annyira vágytam már rá, hogy valaki megsimogassa az arcomat. Az ajtó pont megfelelt. - miközben beszéltem tanulmányozta az arcomat és egy fintorral díjazta - Azért ennyire nem vagyok ronda.

- Mondd csak, nem fáj a szád? - összevontam a szemöldökeimet, és leesett Nadiának, hogy nem értem miért kérdi.

Számhoz nyúlt mutató ujjával - ami amúgy piszkosul fájt, de "férfi" létemre nem adhattam jelét ennek - és amint elemelte onnan, valami piros dolog volt rajta.

Ez eddig nem volt ott... Basszus, én vérzek.