Fucking real life

13. rész

Lainey rám emelte szemeit, majd segítség kérő pillantásokat vetett rám.

- Will... - mondta rémülten - én, én... nem tudom... - dadogott és szipogott.

- Mi van Chrissel? - néztem rá.

- Nem tudom. Pár perce találtam meg, amikor haza felé tartottam. Nem ébred fel... és... - a lány már nem tudott többet mondani, mert nem bírta tovább visszatartani a sírást.

Szívem hevesen dobogott a rémültségtől, de nem szabadott elvesztenem a fejemet. Odaléptem a meg se moccanó fiúhoz, majd a szája és orra elé hajolva hallgatóztam, hogy lélegzik-e, amire szerencsére igen volt a válasz.

Kicsit megkönnyebbülve hajoltam el onnan. Összevont szemöldökökkel megálltam a mozgásban, majd újra oda dugtam a fejem az arcához, és megcsapott az irdatlan pia szag.

- Ez bepiált. - néztem Laineyre, akinek könnyektől ázott arcára döbbenet ült.

Chris földön heverő táskáját megragadva elkezdtem kutatni benne, de elég volt szétnyitnom, máris megtaláltam az italos üveget.

- Mi a faszomat ivott ez? - szagoltam meg az üveg alján pihenő, már kevés löttyöt.

A noname italt félre rakva újra a fiúra vezettem a tekintetemet. A táskámból kiszedtem a vizet tartalmazó flakonomat, majd egy kevés hűs folyadékot az arcára öntöttem, hátha felkel tőle.

Egy szemöldökránduláson kívűl más reakciót nem kaptam.

Néztem a magatehetetlen fiút, majd mintha egy égi jel lett volna, megmordult.

- Chris! - szólt neki azonnal Lainey.

Elkezte nyitogatni szemeit, majd mint aki létezéséről se tud nézett a lányra.

- Hívjuk a mentőket? - kérdezte a lány, aki eddig csendben figyelte a történéseket.

- Részeg... de ahogy látom, nincs alkoholmérgezése, mert felébredt. Szerintem így nem lenne szüksége egy kórházi ágyra. - vakartam a tarkómat tanácstalanul.

- Ha nem muszály, akkor ne... a szülei nem fogadnák jól.

- Akkor mit csináljunk vele? Vigyük haza?

Chris megint felmordult, mintha valamiféle "ne"-t nyögdécselt volna. Ezek szerint vágod, hogy mi történik körülötted. Remek.

- Nem vihetjük haza, a szülei nagyon szigorúak, ha így látnák, biztos, hogy kő kövön nem maradna. - magyarázta meg a lány Chris tiltakozását.

- Akkor? Vigyük hozzátok? - vetettem fel az újabb ötletet, tekintve, hogy unokatestvérek.

- Anya egyből szólna a szüleinek. - szemeimbe nézett, és tudtam, hogy mit akart.

- Nincs más választásom. - sóhajtottam - Akkor hazajön velem. - törődtem bele sorsomba.

Erre már nem kaptam tiltakozó morgásokat, ezért úgy vettem, hogy beleegyezett.

Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ez egyszer megtörténik.

A hátamra kaptam a fiút, aki annyi szenvedést okozott már nekem, és a házunk felé indultam el.

Lainey felvette a hátára a saját táskáját, majd az enyémet és Chrisét a kezeibe fogva jött utánunk.

Lábaim remegtek, na már nem azért, mert nem bírtam el Christ, hanem azért mert eszméletlen mennyiségű ijedelem járt át az elmúlt pár percben.

- Köszi. - mondta Lainey csak úgy random.

- Mit? - néztem rá menet közben, már amennyire tudtam.