Fucking real life

6. rész

Fejfájás. Minden másnapos ember életét megkeserítő érzés. Nem is értem, hogy hogyan bírják ezt mások. Konkrétan gyógyszeren éltem, de még így is szörnyű volt.

Ja, hogy ez nem érdekel titeket? Akkor beszéljek Chrisről? Ha ezt szeretnétek... Hát, mint tudjátok, megint volt egy részeg csókunk. Hogy mit vártam ezután? Ugyan azt, mint előtte is volt. Chris ugyan úgy kerülni fog, ha nem jobban. Zavar ez? Eléggé. Elég kiborító, hogy csak akkor közeledik felém, amikor részeg. Várjunk. Ha leitatom őt mondjuk minden nap, akár járhatnánk is? Szerintem ez nem egy használható terv...

Sajnos újra iskolába kellett mennem. Nem azért mondom, hogy sajnos, mert hű de utálom az iskolát, hanem azért, mert muszáj voltam találkozni Chrissel.

Egy szerencsétlen pillanatban pont egyedül pakolásztam a szekrényemnél az iskola folyosóján. Tekintve, hogy sokan voltak ott rajtam kívűl elég nagy hangzavar volt.

- Will! - szólított nevemen Chris amikor mellém jött.

- Igen? - rá se nézve pakoltam tovább.

Tudjátok, játszottam a nehezen kaphatót. Hogy ez milyen hülyén hangzik...

- Ami a parkolóban történt... - folytatta tovább, és én rákaptam szemeimet.

Vajon most megint azt akarja mondani, hogy meg sem történt, mint a buli után? Biztos, hogy ezt akarja. Hát ez remek.

- Én csak... Will értsd meg, hogy ezt nem szabad. - zavarodottan hablatyolt.

- Miért is? - becsuktam a szekrényemet a drámaiság kedvéért. A filmekből azt tanultam, hogy ilyenkor ezt szokták, de hogy miért, azt nem tudom, pedig még pakoltam volna tovább.

- Diákelnök vagyok. Hazavágná a jó hírnevemet.

- Szóval neked csak az számít, hogy milyen a hírneved, és hogy mit gondolnak rólad? - vontam össze a szemöldökeimet értetlenünk.

- Sajnálom, de ezt nem szabad.

- Téged nem is az érdekel, hogy te mit akarsz? Chris ez nevetséges. Miért élsz egy olyan életet, ami mások elfogadásától függ? - ez csak egy költői kérdés volt, nem akartam, hogy válaszoljon.

Drámaian otthagytam őt a folyosón. Igazi drámakirálynővé avanzsáltam. Büszkék vagytok rám? Én se magamra...

Szerintem nem csoda, ha ideges voltam. Azért nem voltam annyira ideges, mint amikor Need for speedben a cél előtt nekimentem véletlenül egy kocsinak és hirtelen az első helyről vesztes lett belőlem. Na jó, ez lényegtelen most. "Gyerekkori" sérelmek.

Egész nap ideges voltam, amin még Rob legújabb hülye szavai sem segítettek.

- Frank annyira lapáteszű. - magyarázta nagy beleéléssel Rob.

- Robert Butler! - nézett rá idegesen Peter. Nos igen, ő nem szereti, amikor Rob ilyeneket mond.

- Annyi esze van, mintha fejbevágták volna egy lapáttal. - mondta, mint aki már jól tudja a dolgát.

Egész végig, amíg ettünk néha fagyos pillantásokat küldtem Chris felé, csak hogy érezze, mennyire nem tetszett nekem a hozzáállása, meg amit csinált. Meglepő módon nem azt reagálta, mint mindig. Mármint azt, hogy elkapja a fejét és úgy tesz, mintha ott sem lennék. Állta a pillantásaimat kicsit sajnálkozóan. Úgy nézett, mint amikor a kutyus eltöri a gazdája kedvenc virágcserepét. Vagyis nem cserepét, hanem kaspóját. A cserép az, ami műanyag, a kaspó meg a szép, ami össze tud törni. Na most, hogy megvolt a napi szókincsbővítés - szívesen -, folytathatjuk.

Nem túlzottan ügyeltem a beszélgetésre. Valami hülyeségről lehetett szó, de én elmerültem a saját kis világomban. Ez Samnek is feltűnt sajnos, vagy nem sajnos.

- Minden oké, Haver? Mostranában annyira csöndes vagy. - szólt oda nekem halkan a mellettem ülő Sam, hogy a többiek ne hallják.

- Aha. Persze. - bólogattam, de még akkor sem voltam jó színész, szóval nem voltam meggyőző.

Nem faggatott. Fiúknál nem szokás, drága lány olvasóim, szóval ne furcsálljátok, hogy miért nem ez volt a következő mondata: "Nemár csajszi. Látom, hogy valami nem okés. Nekem elmondhatod, ugye tudod?" - ezt képzeljétek el nyávogós hanggal -.

Ha nem probléma, nem mesélem el, hogy milyen óráim voltak még hátra, meg azt, hogy xy beszólt a tanárnak, mint - szinte - minden másik sulis könyvben. Ezt inkább ugorjuk át.

Tehát. Vége volt már az óráimnak, és éppen tartottam haza. A folyosón sétálgattam a legnagyobb nyugalomban, amikor egy kedves ismerősöm jött velem szemben: Nadia. Rég hallottatok már róla, bocsi.

- Szia, Will! - mosolygott rám.

- Szia. Rég láttalak. - mondtam ironikusan a két nappal előtti bálra utalva, amit egy mosollyal díjazott.

- Nem iszunk meg valamit?

Lebeszéltük, hogy elmegyünk egy kávézóba, útközben beszélgettünk, bla bla bla.

- Egyébként, Will. Mi a helyzet pasi ügyben? - vonogatta vadul a szemöldökét mikövben a kávézó kis éttermi részénél (vagy hol. Tudjátok, ahol ülnek az emberek az asztalnál) ültünk.

- Nem sok jó. - sóhalytottam, miközben Chrisre gondoltam.

- Csak nem alakul valakivel valami?

- Azt túlzás lenne kijelenteni. Szerintem mondhatjuk, hogy zsákutca.

- Akkor kerítsünk neked valakit! - csapott az asztalra izgatottam. Megijedtem. Nem kicsit.

- Mégis hogy? - nevettem fel.

- Nézz körbe. - kezdett el forgolódni - Csak találunk neked valahol egy jóképű pasit.

- Egy jóképű, meleg pasi kell. - hangsúlyoztam ki a "meleg" szót.

- Jajj már. Ha nem az, bedobjuk a tűzbe, ott majd megmelegszik. - legyintett egyet.

Ennyi volt a fejemben: "Öhm... oké.". Nem értettem, hogy mit akart, máig nem értem. Ő Nadia, őt nem kell megérteni.

- Nézd csak. - mutogatott oldalra - Ő?

- Hát... egész helyes. Végülis... - méregettem a pár asztallal arrébb ülő fiút.

- Intézem. - elszántan felpattant az asztaltól.

- Nadia, mit csinálsz? - kérdeztem kétségbeesetten.

Ez bolond. Most komolyan odamegy? Ha elkezd vele beszélni, komolyan mondom, elfutok.

A szemem sarkából figyeltem, hogy épp mi történik. Elkezdett beszélgetni vele, aztán rám mutogatott, én elfordultam és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.

- Nem jött össze. - mondta szomorúan miközben visszaült az asztalhoz.

- Na ne mondd. Hogyhogy? - tettettem csodálkozást. Nem voltam meglepett, mivel ez várható volt.

- Megkérdeztem, hogy benne lenne-e egy randiban. Perverz fejjel mondta, hogy "ja" - hangját levíve utánozta a fiú hangját - aztán mondtam, hogy "szuper, akkor bemutatlak Willnek", erre ő "Will?" - ismét mély hang - mondtam, hogy "ja, nézd" rádmutattam, rádnézett, és azt mondta, hogy ő nem buzi. Milyen felháborító. - fonta össze karjait elképedve.

- Mi lett azzal, hogy bedobjuk a tűzbe, ott majd megmelegszik? - kérdeztem, de alig bírtam visszatartani a nevetést.

- Odáig nem jutottam el. - mondta, de ő is majd' elnevette magát.

Na igen, eddig bírtuk. Hangos röhögésben törtünk ki.