Szív gyilkos >Befejezett<

>7.rész<

Egy hétvégével hátam mögött felvettem a poros táskát, és nagy sóhajjal felvettem a pulcsimat. Felhúztam a cipzárt, és a kulcsomért nyúltam. Elfordítottam a zárat és kiléptem az ajtón. Az utcát járva ismét a szomszéd nő kedves hangjára figyeltem fel.

-Kazumi-chan, láttad a mai híreket?- kezdte a szokásos kérdésével.

-N-nem... Mostanában nem szoktam TV-zni.- mosolyodtam el halványan.

-Tényleg?- lepődött meg, mert mindig kitárgyaljuk ezt a témát.- Pedig ismét az a szörnyű alak volt benne. Ezen a héten ez már a második!

Erre felfigyeltem:
-És miről szólt?

-Tegnap ismét egy testet találtak. De most kivételesen este fele, olyan 7 óra körül. Egy 19 éves egyetemistát talált egy arrajáró, rémes állapotban... Szegénykém! Az én legfiatalabb lányom is ennyi idős...

-7 órakor?- képedtem el.

-Igen-igen, biztos, hogy ezt mondták.

A vállamról lecsúszott a táska, én pedig lefagyva álltam dermedt lábakkal miközben a szomszéd esze-veszetten kérdezgette, mi a bajom. 7 óra... biztos vagyok benne, hogy akkor hívott fel.

-...Kazumi! Minden rendben??! Kazumi!

Nem szóltam semmit, csak némán lehajoltam a táskámért, majd a hajamat oldalra simítva felvettem egy vállamra. Egy kicsit még néztem magam elé, majd a nő felé fordultam:
-Viszlát Fujikawa-san, nekem sietnem kell.

-Ah... igen.- nézett rám.

Elindultam ismét, miközben a nő még mindig nem vette le a tekintetét rólam. Most tényleg nem akarok emberekkel találkozni, se beszélgetni. Ez egyszerre túl sok nekem...

Az iskola kapuin besétálva már lehetett látni a rügyező cseresznyevirágokat. Amint eljön az április és a fák kihajtanak, én is végzős leszek. Gyorsan telik az idő, ha visszatekintesz rá.

-Kazumi!!!- hallottam egy éles hangot mögülem.

Megfordultam, és a rohanó Aoi-ba ütköztem. Lihegve megállt előttem, és izzadságcseppek sokaságával rámrivalt:
-A telefonom! Nem láttad?? Napok óta keresem de...

Még be se tudta fejezni, én már a tenyeremmel nyújtottam orra alá. Nagy szemekkel pislogott a telefonára majd rám, és a szemét ellepték a könnyek.

-Kazumi-chan!- ölelt át megkönnyebbülve.

Mosolyogva megveregettem a hátát:
-Pénteken nálam hagytad.

Leválasztottam magamról a bőgő lányt, aki mint egy kincset, tartotta kezében a telefont. Ketten besétáltunk  a cipőnket lecserélni. Az emberek elhaladtak mellettem, nem is törődve velem. Idegenekként kerülték egymást, oldalukon barátaikkal akiken kívűl nem számított senki. Mint ha egy üvegházban lennének, úgy néztem őket.

-Kazumi? Minden oké?- érintett meg hátulról Aoi nagy érdeklődő szemekkel.

-Igen.- néztem magam mögé.- Csak még kicsit fáradt vagyok.

A termet kinyitottam, mire egy röpke 3 másodpercre mindenki elhallgatott és rámnézett. De mint mondtam ez csak egy röpke 3 másodperc volt, így hamar vissza is fordultak. Sóhajtva leülltem a szokásos ablak melletti padomba, és leraktam a táskám. Alig hogy ideértem, máris azt éreztem, hogy haza akarok menni.

/|\

Végetért az iskola, legalábbis csak számomra, akinek nem kellett klubbra járnia szülei miatt. Igen, még nekem is vannak szüleim, ha csak a tengeren túl is.

Táskával a vállamon kicammogtam, és hátranéztem megint a csendes iskolára. Előre fordultam, és az eddig lehúzott cipzárt nyakig felhúztam. Elkezdtem sétálni a kapuhoz, miközben enyhe tavaszi szellő fújt. Én a lábaimat nézve tettem meg a lépéseket egyre közelebb a végéhez, lassan kiérve az iskolából. Már léptem volna át a kaput ami elválasztja a csendes utcát a csendes iskolától amikor egy hangot hallottam meg mögülem.

-Ka-zu-mi-chan!~~- tagolta vigyorogva a nevemet.- Megtaláltalak!~

Az eddig már fákat tépő szél lecsendesedett számomra, és a világ amiben éltem leomlott és az üres fehérség maradt amiben lebegtem.  A szivem dobogását lehetett csak hallani, ami egyre vadabbul vert miközben lassan megfordítottam a fejem. Ott állt. A fekete pulcsija le volt eresztve a kapucni részén, amik mögül talán csak a mosolya világított jobban a vérvörös szemeinél. Éjfekete haj, sápadt bőr, éles vonások.

Ez csak Ő lehet.

A lábaim elkezdtek remegni, mintha földrengés lenne. A pupilláim kitágultak, és nem tudtam levenni rólam a szemem. Féltem... nem is... rettegtem tőle. Egyszercsak egy tenyér simult a szemeim elé amíg éppen kishíján elájulni készültem. Hevesen kapkodtam a levegőt, miközben vártam, mi lesz velem. Nem láttam semmit, de még ha ezt a létfontosságú szervem el is vesztettem egy pillanatra, a hangok megszünése miatt minden mozzanatát és neszét hallottam. Lassan, nyugodtan. Kiélvezte minden percét, hagyta, hogy átvegye a testem a rettegés. Egyszercsak elsöpörte a hajamat a fülemtől, és odahajolt amire mégjobban remegni kezdtem.

-Már látom is a holnap reggeli híreket:- búgta bele vigyorogva.- 17 éves iskoláslányra talált a rendőrség az utcán heverni elvágott torokkal.

Nem tudtam mit reagálni, csak egy hideg vékony dolgot éreztem meg a nyakamnál. Amint rádöbbentem mi az a tárgy, az eddigre kalimpáló szivem majd kiesett a helyéről.

Egy kés választott el engem, és szivem jövendőbeli gyilkosát.

>☆<

Ennek a hétnek ez az utolsó része. 😁 Szereten húzni az agyatokat, hogy a legjobb résznél hagyom abba. 😌

XOXO: Tunci123