Elvonoltunk egy éppen nem használt klubb terembe, és két székre leülltünk egymással szemben, pont mint a kihallgatáson. Bevallom amellett, hogy rémesen izzadt a tenyerem az aggodalom miatt, elég kényelmetlenül éreztem magam. Nem is... kínosan. Egy ideig a fiatal nyomozó csak felírt valamit a füzetébe, majd egy felnőttes komolysággal felnézett mögüle. Akármennyire is tudom, hogy idősebb nálam, még így is elképesztően aranyosnak tartom a nagy barna szemeivel, a pufók pofijával, és ezzel a kicsit bő öltönnyel. Bár ez úgy hangzik mintha egy perverz lennék.
-Szóval Nakada-san...- kezdett bele.
-Öhm, elég a Kazumi is.- vágtam rá.- Elnézést...
-Re-rendben akkor... Kazumi-san.- zavarodott meg aranyosan.- Szóval le tudná körülbelül írni mi is történt ponzosan Azon a napon?
Nagyot nyeltem, és megmarkoltam a szoknyámat. Akármennyi idő telt el, vagy akármennyire is akartam elfelejteni, még mindig nem szívesen mesélek arról a napról. Tudod... Mikor rosszat álmodsz akár egy hozzád közel álló személyről, arra se szívesen emlékezel vissza. Nos, ezt most képzeld el, csak azzal a különbséggel, hogy ez a valóság.
-Öhm... Éppen az iskolából tartottam hazafelé, és tettem egy kis kerülőt.- kezdtem bele.
-Milyen kerülőt?
-A-a pékségbe... talán a közeli pékségbe akartam menni bevásárolni.- kotortam elő a homályos emlékképeket.- És hallodtam egy hangot a sikátorból.
-Pontosan hogy tudná leírni azt a "hangot"?- kérdezte fel se nézve a jegyzetfüzetéből.
-Egy csattanás. Mint mikor valami fém dolgot erősen odacsapnak valaminek.- hadartam el egy szuszra.- Nos... és utána bementem megnézni mi volt ag a zaj.
Látszott hogy megakad a keze, de nem kérdőjelezett meg.
-Beljebb mentem és...- egyszercsam elakadtam.
-És?- nézett fel érdeklődve.
Összeráncolt szemöldökökkel meredtem a földre, hogy előhalásszam az emlékeim:
-E-egy nő volt a földön. Véresen. De nem tudom hogy hol... csak minden vörös volt.
A fiatal nyomozó próbálta megfejteni a zavaros szavaimat. Őrületesen zúgott a fejem, csak hirtelen beugró képekre emlékszem hiányosan. Ömlött belőlem a szó össze-vissza, egyre több hézagggal:
-Egy férfi... Fekete kapucniban matatott. Guggolt. Minden... olyan volt mint a vér. Meghallott ezért rámnézett. Megijedtem... nézett. Üresek voltak a szemei. Vörös... mint amilyen a föld és a nő. Féltem. Bámult... vörös és rideg. Véres volt. Egy kést fogott és...
-Kazumi-san!- zökkentett ki a fiú hangja.
Meglepetten tértem vissza a valóságba. A lábaim és a kezeim remegtek, pedig nem fáztam. Mégis... megállíthatattlanul remegtem.
-Kazumi-san! Nyugodjon meg kérem!- nyugtatott meg.
-Nyugodt... vagyok.- mondtam szaggatottan.
Furcsa... Nem emlékszem szinte semmire, mégis így remeg a hangom. Mi ütött belém? Miért nem tudom irányítani a testem és az elmém?
-Látom nagyon felkavarta ez a sok minden.- nézett rám aggódó szemekkel.- Nem eröltetem, hogy visszaemlékezzen. Sajnálom, hogy ennyire megrémisztettem.
Nem... nem! Én nem... nem vagyok rémült! Akkor miért... miért nem tudok megszólalni? Miért nem tudom felidézni?
A fiú rámnézett, majd sóhajtott. Lassan felállt a székében, s elindult az ajtó felé:
-Úgy látom most magányra van szüksége. Ha jobban érzi magát... kérem hívjon. Ez igazán fontos lenne...
Sajnálattal telt szemekkel megfordult, majd az ajtót elhúzva kilépett. A lábaim megállíthatatlanul remegtek, nem tudtam megmozdulni. A karom bár lassan utána nyúlt, de ah is erőtlen volt. Kétségbeesetten nyitottam a számat szóra de... nem jött ki rajta hang. Az ajtó becsukódott, így egyedül maradtam az üres, élettelen szobában.
Nem... nem... nem... Nem! Miért... egy hang sem jön ki a torkomon. Miért nem tudok üvöltve utána rohanni? Miért nem nyújthatom a kezem utána hogy rámnézzen? Miért ilyen zavaros minden?
Nem emlékszem... nem jut eszembe... nem tudom... mi történt miután rámnézett az üres vöröslő szemeivel. Csak az halálfélelmet, és az elveszettséget éreztem annyit tudok. Ahogy az emlékeim, úgy most az érzéseim is elcsúsztak egy laza rántással alólam.
^^^
Akio sietősen lépet ki az iskolából összezavarodott gondolatokkal. Újra és újra lejátszotta az emlékeit, de nem tudta összerakni a kirakós darabkáit. Vajon akkor a lány mit akart mondani? Miért volt olyan kétségbeesett? Mi történhett ami ennyire felkavarta? Ezek jártak a fejében válaszok nélkül.
Gondolataiba temetkezve észre se vette ahogy elviharzik egy talán nem is olyan idegen személy mellett, aki miután meglátja a fiút rögtön egy sanda pillantást vet rá. A szóban forgó fiú, vagy inkább nyomozó, beül a rávárakozó rendőrautóba ami azonnal elhajt.
-Hm...- hümmög zsebretett kezekkel még mindig Hisoke.
Felemeli a fejét az iskolára, de gondolataiban más jár. A világos barna tincses szétesett lányra gondol aki jelenleg saját magát fejti meg majd oldalasan elvigyorodik amivel sok szívet rabolt már el. Visszanéz az útra, s újból elindul kitudja hová.
-Oh Kazumi... már megint mibe keveredtél?- kuncogta el magát.
>☆<
És időben befejeztem! 😁 Remélem nem volt túl uncsi ez a rész mert... hihetetlen sokat szenvedtem vele. 😑 Fel kéne már tankolnom az ötlet generátoromat, de hát elég szűkösen vagyok idő terén. 😅
XOXO: Tunci123
أنت تقرأ
Szív gyilkos >Befejezett<
عاطفيةEgy olyan környéken élek, amin az élet legkisebb nyoma sem látszik.-mondtam. Szerencsés vagyok, hogy ilyen nyugodt életem van.-mondtam. Csak egy teljesen átlagos hétköznapi diák vagyok.-mondtam. Most mégis itt vagyok Előtte, remegő lábakkal és könny...
