A Nap-Hold Hercegnő

22. fejezet

A levegő fojtogató és nehéz. A pára rátelepszik a tündékre, és alig lehet levegőt venni. Briggan előttük kocogott hangtalanul. Még csak a várrom határában jártak de már érezhetőek voltak a gonoszság jelei. Annak ellenére, hogy kivilágosodott itt félhomály uralkodott. Olyan volt mintha bármelyik sötét szegletből hirtelen előugorna valami. A zaj állandó volt, akkor is ha csak alig lehetett hallani. A wargok üvöltése, hallani lehetett ahogy széttépnek valamit. Az orkok ordítozását is messzire vitte a szél. Ês mintha fenn magasan, valahol egy hosszú ruha súrolná a földet. Anôriel gyanította, hogy e hang gazdája csakis az Idegen lehet, aki túl gyáva ahhoz hogy lejöjjön és "fogadja". A piszkos munkát az orkjaira bízza.
Sokan ajánlották segítségüket Lôrienbe, de a lány egyet sem fogadott el. Csak Legolas jött vele, és természetesen Briggan. A nyakékek rejtélyére még mindig nem derült fény, a hölgy csakis annyit tudott, hogy az egyik az ő medáljára utal. De hogy a másik melyik lehet arról fogalma sem volt. Napja tudta hogy készül valami. Hol előbújt a felhők mögül, hol sokáig mögöttük maradt.  Meleget azonban nem adott. Lassanként szinte elő se jött többet, csak lehetett látni a szürke felhőtakarón keresztül, halvány derengését. A hó újra szállíngózni kezdett. Néha egy-egy erős széllökés is kísérte a hópelyhek kanyargós útját.
- Nemsokára odaérünk! De addig álljunk meg egy kicsit!- torpant meg Anôriel homlokára szorítva a tenyerét. A homloka égett, és lüktetett. Lassan leerszkedett a földre. Legolas óvóan körülfonta karjaival. Briggan fehér fejét pedig a lány ölébe fektette. Anôriel beletúrt a farkas meleg bundájába és sóhajtott egyet.
- Olyan mintha a Gyűrű tartana fogva, pedig ez nem lehetséges. Rosszul vagyok ettől a helytől!- motyogta belesimulva Legolas ölelésébe. Kellett egy kis nyugalom az összecsapás előtt. Kellett egy kis szélcsend a nagy vihar előtt. Egy csöndtől hangos pillanat mikor a világ utolsó békevillanásait éli.
- Nem kell tovább menned! Majd én megyek!- ajánlotta Legolas. Erre Anôriel felkapta a fejét, és felnyomta magát a földről. Lágyan megcsókolta Legolast, majd átkarolta. Ebben egy pillanatban mintha egy szikra lobbant volna köztük. És ez nem csak a szerelem szikrája volt, ami már rég jelen volt csak nem pattant ki. Nem. Ez más volt. A fénye világított ha csak egy kicsit is. Megégette az összeölelkező tündék ruháját akik ijedten ugrottak el egymástól. Anôriel rémülten lapogatta a mellkasát,ahol még mindig érezte a nagyon enyhe fájdalmat. A nyakéke füstölni kezdett. Anôriel és Legolas egyszerre nézett fel egymásra.
- Megvan a megoldás. A mi medálunk az Legolas! Ez az az erő ami oly erős mint egy pusztító vihar!- lelkendezett Anôriel. Ebben a másodpercben megfeledkezett arról, hogy hol is van valójában. De ekkor Briggan felvonyított. A lány felnézett és látta, látta hogy több tucat lovas robog lefelé a romos lépcsőn.
- Keressétek meg! Hozzátok elém,ha már ahoz olyan gyáva hogy idejöjjön! Hagy végezzek vele is! Hagy tűnjön el a Nap és a Hold! Hagy legyen örökre sötét!- hangzott a magasból fenyegetően. Anôriel sietősen Legolas felé nyújtotta a kezét.
- Add ide! Szükségem van rá!- kérte. Legalas gyorsan lecsatolta a nyakláncot, de már nem tudta odaadni. Oldalra nézett és látta, hogy a warglovasok már nagyok közel vannak. Belökte Anôrielt két bokor közé. A kezéből kiesett a nyakék lezuhanva az árokba és a homályba. A herceg pedig megfordult és elkezdett felfelé szaladni a lépcsőn a torony másik oldalán. A lány hirtelen azt se tudta mit tegyen. A medál után ugorjon vagy kövesse Legolast nehogy baja essen.
- Legolas ! Neeeeeeee !- kiáltotta megpróbálva feltápaszkodni a földről. De Briggan megállt előtte.
- Maradj itt! Nem mehetsz utána!- utasította a farkas. Anôriel a könnyeit nyelve lapult vissza a földre. A wargok elszáguldottak előttük. Semmit sem vettek észre ami lezajlott. Főleg nem azt hogy a hölgy szívében mi tombolt. Annyira féltette Legolast hogy az szinte fájt. De medál is izgatta. Hogy a csudába fogja megszerezni? Briggan eközben a lovasok után eredt,hogy megnézze meddig mennek el, és szükség esetén riadóztatja a Lórieni sereget.
Anôriel látta, hogy egy ork itt maradt. Lándzsáját szorítva szálegyenesen ült a warg nyergében. Bozontos szemöldöke alatt két bogárszeme ido-oda járt. Anôriel óvatosan egy nyilat húzott elő tegezéből. Az íjra illesztette, és lassan felhúzta. Halkan a bokor két ágai közé helyezte. Húzott rajta még egyet aztán elengedte. Nem hallatszódott más csak a húr halk pendülése, az ork mellkasából feltörő keserves zörej, na meg a warg dühös ordítása miközben társai után rohant. A lány óvatosan a szakadék széléhez kúszott. Megmarkolta a szegélyét majd lenézett a szédítő mélységbe. Óriásit sóhajtott. A medál ott függött egy lefelé kunyoló bokor ágán. Anôriel nyújtózkodtt egy kicsit és már el is érte a nyakéket. Boldogan elmosolyodott. Már épp készült volna felállni mikor valaki megragatta hátulról a haját és jól megrántotta.
- Nicsak kicsinyem mégis eljöttél? Megkönnyítetetted az Úr dolgát annyi szent! A másik manót még keressük, de ha megtaláljuk én fogok gondoskodni a lefejezéséről! Most pedig velem jössz!- markolta meg az ork Anôriel mindkét csuklóját majd maga után kezdte húzni. A hölgy tehetetlenül vergődött az ork büdös ujjai között. Csak ne találják meg Legolas!!! Csak ne!!!! Időben meneküljön el, ő vele ne is fogalkozzon!!! Ezekért imádkozott a lány miközben az ork durván maga mellett lökdöste és rángatta.
- Búsásan meg fog ezért fizetni! Köszönöm neked hogy fel is adod magad!- röhögött az ocsmányság rátaposva Anôriel lábára. A lány szeméből kibuggyant pár könny. Most tudatosult benne,hogy hová viszik. Az Idegen elé fegyver nélkül. Az ork elvette kardjátn és íjját. Megtapogatta a zsebét. Abba még ott volt Legolas nyaklánca. Ennyi megnyugvása volt csak a tündehölgynek. Egy kis reményt is adott neki. A ork sípcsonton rúgta mire Anôriel térdre esett.
- Tovább hegyesfülű hercegnőcske tovább!- hörgött az ocsmányság majd hátba vágta a lányt. Anôriel előtt elhomályosult minden. Az ork erősen arcon vágta. Érezte ahogy meleg vére az orrából kezd el folyni majd lassan az ajkából is. Eltompultak az érzékei. Nem hallott, nem látott. Érzékelni csak annyit érzékelt hogy tovább rángatják, meg hogy a térde fájdalmas, minden lépésnél a lépcső durva kövéhez ütközik. A fojtogató köd ráereszkedett elméjére és bekebelezte. Lassan már nem volt testi érzet se. A lány már azt sem tudta megmondani hogy ki is ő. Már csak egy árny volt szinte. Egy lelketlen test, amit könyörtelenül hurcolnak a rom tetejére. Csak azért mert egy ember adósa akar lenni valakinek. Csak ezért kell egy egész világot elpusztítani.
Csak ezért.........

- Most véghez vihetem amire oly régóta várok! A Nap annyiszor jött fel, és ment le nekem, hogy már számolni se tudom! De most eljött.......eljött az idő Anôriel Mrisget! Olyan sorsra jutsz mint a mocskos anyád,és olyan kínokat fogsz átélni amit ő tett velem. Teeeeee és ez az átkozott világ!- az Idegen öklével rácsapott az előtte álló asztalra. Leestek róla a tintatartók is meg a pergamenek is. Egy kürtszó hangjára, dühösen, lobogó köpennyel rohant ki a szobából.