A Nap-Hold Hercegnő

9. fejezet

Anôriel lehámozta magáról a köpenyt. Nagyon meleg lett. Az erdőn kívül biztos sütött a Nap és melegebb is volt biztos. A magas fák miatt a fény alig hatolt át, ezáltal ilyen különleges védett homályt képezve az erdőnek. A lovak lába alatt robogtak a lehullott gallyak és levelek. Valamikor itt vihar sűvített végig.
- Nem állunk meg pihenni?- kiálltott előre fáradtan Fîrun. Ő egyedül hátul vánszorgott. Anôriel megállította Mîrielt majd leszállt. Fîrun és Legolas ugyanígy tett. A vörös Tünde szinte letépte magáról a sötét köpenyét, és a földre hajította. Levágta magát rá és elterült.
- Meghaltam végem! Egy tapodtat sem megyek tovább míg nem ettünk és nem pihentünk kicsit!- motyogta csukott szemmel. Legolas leült mellé. Anôriel előszedett pár lembast és Fîrun hasára dobta. A fiú úgy vetette rá magát mint egy éhes farkas. Legolas szép nyugodtan elvett egyet és kultúráltan majszolni kezdte. Anôriel inkább leheveredett  egy kis szúnyokálás reményében.
Néhány óra múlva:
A lány arra ébredt hogy valaki erősen rázza a vállát. Felült. Fîrun volt az. Legolas a cuccut pakolta a nyeregtáskákba. Valahol messze farkas vonyítás hallatszott. Anôriel felpattant Mîrielre. Fîrun össze vissza kapkodta a dolgait.
- Siess már!- píritott rá Anôriel.
- Csak két kezem van!- morgolódott a vörös Tünde egy adag nadrágot gyömöszölve a táskába.
- És látszik hogy nulla agyad! Talán a másikba is fért volna!- vágott vissza Anôriel. Fîrun válasz nélkül megkerülte Brût és oda is rakott ruhát majd ő is felült és már robogtak is el a táborhelyükről. Néhány másodpercel utánuk egy fekete,  farkas lopakodott oda. Megszagolta ott ahol Anôriel aludt, kivillantotta hófehér agyarait majd utánuk eredt.

~..................................*...................................~

Anôriel hátra hátra nézegetett a válla fölött. Olyan érzése volt mintha követné valaki. Nagyon szúrta egy gonosz szem a hátát. Mikor már nem bírta tovább meghúzta Mîriel kantárját és teljes testével hátrafordult.
- Mi a baj?- állt meg Legolas és az elől haladó Fîrun is. Anôriel nem válaszolt azonnal.
- Követnek!- susogta Anôriel szeme sarkából a szőke tündét figyelve aki mellé léptette Ashfalotot.
- Hogy érted?- nézett körül Legolas is.
- Érzem!- felelte Anôriel. Ahogy ezt kimondta egy csapat varjú, károgva repült fel a messzi fák tetejéről. Mind hárman egyszerre rezzentek össze ahogy a csöndbe belehasított a rikoltás. Anôriel leugrott a lóról és elindult visszafelé. Hallani lehetett a távolba hogy valami nagy, utat tör magának a bozótban. Legolas megfogta Anôriel vállát.
- Menjünk innen! Mielőtt ideér!- sürgette.
- Csak egy picit még, hadd nézem meg mi ez!- söpörte le a kezét Tünde kezét a lány. Az állat egyre közelebb ért.
- Nem!- mondta határozottan Legolas majd felkapta Anôrielt és felrakta a lova hátára. Megragatta a kantárszárat, vágtába ugratta lovát. Anôriel ráhajolt Mîriel nyakára hogy az írdatlan vágtába a szél le nem sodorja.  Nagyon kíváncsi volt mi lehetett az a valami ami követte őket.
Néhány perccel miután eltüntek onnan a fekete farkas is odaért. Zihált és morgott. Beleszagolt a levegőbe és kocogva újra követni kezdte a tündék lovainak patanyomait.

- Ha jobbra fordulunk egy újabb ösvényhez jutunk ami után a Malharon vagyis Sötét Alja jön! És onnantól már csak tényleg pár mérföld a célunkig!- böngészte Fîrun a térképet egy pillantás erejéig felnézve Anôriel bájos arcára aki a pont előttük lévő ösvényt tanulmányozta. Maga az ösvény faágakból volt kirakva és igen barátságosnak tűnt.
- Azt mondod ezután jön a Malharon? Pedig olyan szép!- kérdezte Anôriel.
- Te is szêp vagy még is tudsz alattomos lenni! Meg azt is vedd számításba hogy még nappal van!- indult előre Fîrun. Anôriel megmerevedett a nyeregbe. Legolas mellé ment.
- Igaza van!- mosolygott rá majd Fîrun után indult. Anôriel nézte barátja vörös üstökét. Egyre jobban kételkedni kezdett abban hogy az oly régi barátja,  a kedves Fîrun többet érez iránta szimpla barátságnál. Csak ezt tudta hogy ő ezt sose fogja tudni visszonozni. Hisz szépséges szívét már rég elrabolta Bakacsinerdő Szőke Hercege fehér lovon,  Zöldlomb Legolas. Legolas hátranézett a válla fölött és intett a lánynak hogy menjen. Anôriel lehajtotta a fejét és magában mosolyogva azon milyen helyesnek találja a herceget elindult útitársai után a ritka ösvényen.
- A fák olyanok mint otthon Bakacsinba!- fordult felê a Tünde mosolyogva. - Ha ennek mind vége elvihetlek!
- Hogyne, Anôrielnek biztos lesz rá ideje miután megmentette a világot!- morgott Fîrun. Anôriel összeráncolta a szemöldökét.
- Nem én mentem meg, ott vannak Frodóék! Ha ők is sikerrel járnak, akkor menekül meg a világ!- ügetett barátja mellé faképnél hagyva szegény Legolast.
- Az Egy! Ha sikerrel járnak! Igaz, meg is feledkeztem erről!- egyenesedett ki Fîrun a nyeregből és elrakta a térképet.
- Attól még hogy mi elfelejtünk valamit attól még ott van! Lapul vagy éppen közhiedelem tárgya! A Gyűrű még nem az, szerecsére. A dolgok mennek tovább nélkülünk is, akár akarjuk akár nem!- szólalt meg hátúl Legolas. És Anôriel kénytelen volt neki igazat adni. Hiába van olyan érzésük hogy csak ők vannak úton egy nehéz teherrel a hátukon,  és egy jó adag félelemmel a szívünkben, a másik oldalon ott vannak Frodóék akik ugyanígy Középföldét akarják megmenteni Sauron hatalmától. A sorsuk hasonlít kicsit de nem teljesen. A kérdés az: mindketten sikerrel járnak kalandjuk során vagy csak az egyikük?