A Nap-Hold Hercegnő

20. fejezet

Kérdéseket tisztázni nehezebb mint valaha is gondolta volna Anôriel. Már jócskán este felé járt az idő, a lány mégis kint ült a hidegben, és vagy gondolkozott, vagy a könyvet lapozgatta. Amiben persze üres oldalak virítottak. Szállíngózni kezdett a hó. Hatalmas pelyhekben szállt alá és megtelepedett a földön és ágakon. A Hold olyan tiszán világított mint még soha. Ennek oka hogy Anôriel fénynek használta barátját. A csillagok fénye eltörpülhetett most az ezüst szikra mellett. A madarak esti szerenádjukat lejtették, dallamot adva a lány kattogó gondolatainak. Briggan már mélyen aludt mellette. A hölgy egyszerűen nem tudott rájönni, hogy tud legalább egy modatot kicsikarni ebből a makacs könyvből. Tudta mit akar kérdezni. Vagyis inkább mit szeretne. Szeretne egy segíteséget, vagy akár tanácsot amivel legyőzheti a Sötét Idegent, vagy hogy egyáltalán elgondolkozzon rajta,hogy hogy induljon neki. Dol Goldurba nem szokás csak úgy pikk-pakk besétálni, főleg nem úgy,hogy tartózkodik ott valaki. Egy olyan valaki aki szívesen látná Anôriel csinos arcát holtan. Anôriel gondolatai valahogy elterelődtek a könyvről. Lerakta maga mellé, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Legolas jutott eszébe. Hogy hogyan is kísérhette el idáig? Hogyan volt egyáltalán mersze vele maradni amikor, bármikor megölhetik őt is? Miért kockáztatná érte a saját helyes pofiját?
- Anôriel nem gondolod hogy kicsit hideg van az olvasgatáshoz?- hallotta meg hirtelen maga mellett Legolas bársonyos hangját. Nagyot ugrott ijedtében.
- Legolas ezt ne csináld többet, majdnem infarktust kaptam, hallod!- próbált viccelődni a lány, miközben belül reszketetett. A Tünde lecsüccsent mellé és ráterített egy pokrócot.
- Sajnálom nem akartalak megijeszetni! De tényleg, ilyen hidegbe kéne olvasnod, a havazás kellős közepén?- remegett meg Legolas összehúzva magán a köpenyét. Szőke hajába fennakadtak a hópelyhek. Anôriel szerint igen szép és királyi látványt nyújtott.
- Nem olvasok, mivel nem tudok mit!- csóválta meg a fejét Anôriel Legolas ölébe rakva a könyvet. A herceg kinyitotta ,majd egy édes félmosollyal az arcán a lányhoz fordult.
- Igen az Úrnő mesélte nekem! Kérdések igaz?- Anôriel alig tudott a kérdésre koncentrálni, annyira beleméllyedt Legolas szép, kék szeme bámulásába.
- Öhm...a kérdések igen!- sütötte le a lány zavartan a szemét. - Nem tudom,hogy tudnám feltárni a könyv titkát Legolas! Nem tudom mit csináljak vele! Mi ezeknek a több ezer éves lapoknak a titka,amit nem tudok megfejteni? Annyit gondolkoztam,hogy a fejem is belefájdult!
- Akkor egyszerűen ne gondolkozz! Csak bízz az ösztöneidben! Azok mit súgnak?- kérdezte Legolas visszadva a könyvet Anôriel kezébe.
- Azt hogy olyan szép a szemed! És kedvem támad, már egy ideje mióta itt ülünk megcsókolni téged!- gondolta magában a lány. Még a gondolatra is belepirult. De ekkor felfogta Legolas mondatának a súlyát. Eltátott szájjal meredt a tündére ami abszolút nem volt hercegnőies.
- Legolas te egy zseni vagy!- ugrott a herceg nyakába a hölgy. Maga se tudta mit csinál hirtelen, csak annyira örült ennek az egésznek. Hogy erre nem gondolt korábban. Legolas magához szorította, Anôriel pedig belefúrta az arcát hercege illatos nyakába. Mélyeket lélegzet mint aki azt akarja,hogy az illat mindig is vele maradjon. Emlékeztesse valakire aki fontos neki. Ékelődjön a szívébe és soha ne eressze. Néhány pillanatig így ültek, majd Anôriel zavartan eltolta magától Legolast. A Tünde arca is ki volt pirúlva épp úgy mint Anôrielnek.
- Akkor ne gondolkozzak? Csak érezzek igaz!- söpörte hátra a haját a lány,hogy jobban lásson. Legolas bólintott.
- Csak hunyd le a szemed, lélegezz, és ne gondolj semmire! Nyisd fel a könyvet valahol!- felelte Legolas Anôriel vállára simítva kezét. A hölgy megmerevedett a mozdulatra, de azonnal el is lazult. Becsukta a szemét, és nagyot szippantott a hideg, esti levegőből. Ahogy a tüdeje megtelt a tiszta levegővel, úgy ürült ki az agya egy szempillantás alatt. Kezei magán kívül cselekedtek és felcsapták a könyvet valahol.
- Írás! Megvan, most nyisd ki a szemed!- lelkendezett Legolas.
- Félek,hogy eltűnik!- motyogta Anôriel szorosabban behunyva a szemét. Legolas elmarta a kezét, és megszorította.
- Nem fog. Csak nyisd ki!- mormogta a lány kézfejét cirógatva, megnyugtatáskép. Anôriel maga elé képzelte Legolas bársonyos arcát, amit olyan szívesen végigsímított volna. Mélykék szemét mely mindig rabul tudja ejteni. És akkor kinyitotta a szemét. Villámgyorsan olvasta a sorokat, attól félve,hogy eltűnik és nem látja többet. Lélekben megmarkolta a lehetőséget, szorította és nem eresztette addig amíg információt nem kapott.
Egy vers volt:

Gyémánt és fém
Fém és gyémánt
Erejük teljében
Mint a pusztító villám

Tündekovácsok
Becses munkája
Tündekirály
Féltő ajándéka

Külün-külün nincstelen
Közösen hatalom
Együtt fékezhetetlen
Pusztító hatalom

Anôriel tanácstalanul Legolasra nézett. Aztán felsóhajtott. Feltartotta a könyvet és ráfújt. Por helyet a betűk felszálltak. Az írás szinte elporladt, és újra az üres lap maradt a könyvben. A vers kirajzolódott az égen, ezüstösen csillogva ahogyan a Hold hátulról megvilágítja.
Anôriel elfordította a tekintetét a betűk pedig elszálltak mintha egy apró szellő legyintette meg volna őket. A vers már csak az emlékezetben létezett. Soha többé nem lesz meg. Hiszen csak Anôrielnek van rá szüksége. Másnak senkinek sem.
- Ez azt jelenti, hogy egyedül nem tudom megoldani! Fém és gyémánt. Ezt mire értheti? Az egyik fém a másik gyémánt? Vagy mindkettőben van ez is az is? Óh...olyan zavaros ez az egész megint! Az egyik dolog biztos, hogy az én nyakékemre utal, de mi a másik?- sopánkodott a lány, fáradtan Legolas vállára hajtva a fejét. Legolas megveszült, mire Anôriel rájött,hogy mit is csinált. Felkapta a fejét.   A nagy pelyhek tovább táncoltak a levegőben. Hol egyedül járták, hol külön, de mindig egybeolvadtak a földön egy csodálatos fehér takaróvá. Hiszen egytől egyig egymáshoz tartoznak. Anôriel nagy levegőt véve nézet, Dol Goldur felé. Tornyai most is fenyegetően magasodtak az ég felé. Az egyetlen világosság a hó volt a nagy feketeségben.
- Holnap indulok! Meg kell tennem. Nem halaszthatom tovább!- jelentette ki Anôriel halkan. Legolas ránézett.
- Tudom, hogy muszáj menned! De veled tartok, szavamat adtam,meg amúgysem bírnám a valami bajod esne!- mondta a lányra mosolyogva. Anôriel belepirult a szavakba, és nem is akart veszekedni. Túl fáradt volt hozzá.
- Szólj az Úrnőnek, hogy hajnalban már készen állok! Halient ki ne felejtsd! Őneki el kell mennie a többi őrzőnek szólni,hogy itt az idő!- állt a hölgy. - Jó éjszakát Legolas, holnap hajnalban találkozunk!
Anôriel még egy utolsó pillantást vetett szerelmére majd sietősen elsétált.
Elérkezett az idő amikor a sors késélen táncol. Elérkezett az az idő amikor egyetlen egy rossz lépés is végzetes lehet. Nem szabad hibázni. Ha földön csúszva is de végig kell csinálni. Ideje kardot rántani, megküzdeni a szabadságért, Középföldéért, a becsületért, barátokért, szerelemért, de legfőképpen egyáltalán az életért. A Nap és a Holdnak élnie kell. Akkor is ha Anôriel nem.  A világ akkor is világ lesz amikor ő nem lesz. De nem mindenkinek fognak kinyílni ugyanúgy a virágok. Nem fog ugyanúgy zöldbe borulni a táj minden tavasszal. Ha Anôriel meghal......semmi sem lesz ugyanolyan soha többé, míg világ a világ.

Itt is van a 20.fejezet😀😀
Remélem tetszett, annak ellenére,hogy a verset is én szereztem😂😂😂
Remélem nem vette el a kedveteket a sztori további részeinek nyomon követésében😊😊

Ha tetszett nyomj egy ⭐-otot, és jöhet komment is😉😉
Suilad Mellon!!!!!!😇😇💖💖