Bántalmazva (JIKOOK)

6. FEJEZET: Ezek a parancsok...

Mert fájt. De a fájdalom mellett ott volt a végtelen élvezet ami mindezt elhalványította.  

Január 12. Vasárnap Reggel 7 óra: Busan  

Hihetetlen nyugodtság volt bennem mikor reggel a karjaid között ébredtem fel. Vagy egy óráig csak figyeltem az alvó arcodat még fel nem keltél. Lassan kinyitottad a szemeidet, majd pislogtál párat. 

-Nagyon...nagyon jó volt az este veled...-Mondtam elpirulva. Igazából alig mertem belenézni a szemedbe. 

-Ne szokj hozzá.-Erre értetlenül felkaptam a fejemet, nem értettem mit akarsz ezzel mondani. 

-Mihez ne szokjak hozzá?

-Hát ehhez.-Mutattál kettőnkre érzelemmentes arccal. A gyomrom görcsbe rándult és el sem akartam hinni, hogy ezt mondtad nekem. Legalább eljátszottad volna, hogy Te is tudsz ilyen lenni. Ilyen normális.  

Kínomban felnevettem miközben felültem az ágyban, ezzel lerázva magamról a kezeidet. 

-Mit mondtam neked?-Kérdezted szintén felülve mellettem.-Ne rántsd el tőlem magadat.-A kezembe temettem az arcomat egy újabb nevetés kíséretében. 

-Folyton parancsolgatsz.-Feleltem mire átkaroltad a csupasz csípőmet. 

-Jimin én...-Már nem volt időd befejezni a mondatodat, mert hangosan elkezdek dörömbölni az ajtómon. 

És csak egy ember tud így kopogni...Tae...

-Jimin itt vagy? Tegnap hívtalak, de nem vetted fel, minden rendben van?-Tae-nak igazán kétségbeesett hangja volt itt, amit meg is tudtam érteni. Azelőtt még sosem csináltam olyat, hogy nem vettem fel neki a telefonomat. 

-Intézem.-Keltél ki az ágyból, majd felkaptad magadra a gatyádat. Mielőtt még kinyithattad volna az ajtót, gyorsan utánad ugrottam és visszarántottalak a karodnál fogva. 

-Ezt én intézem.-Szóltam rád komoly arccal. Már csak az hiányzott volna, hogy Te nyiss ajtót Tae-nak! 

Nem is tudom miért nem voltam zavarban előtted anyaszült meztelenül. Mindenhol megjelöltél engem, az egész mellkasom kis piros foltoktól ékeskedett. Az ajtó melletti fogasról levettem a köntösömet amit magamra is vettem. 

-Mindjárt jövök.-Azzal kimentem az ajtón és gyorsan be is csuktam magam után.-Itt vagyok, valami baj van?-Kérdeztem Tae-től aki felvont szemöldökkel méregetett. 

-Ugye tudod, hogy a köntös nem takarja a nyakadat?-Jött a kérdés amit hirtelen nem is értettem. De aztán leesett.-Ki jelölt meg téged ennyire?-Az arcom felvette a paradicsom különböző árnyalatait miközben a kezemet a nyakamra helyeztem, hogy eltakarjam a foltokat. 

-Senki...-Makogtam az ajtómat bámulva. Olyan voltál mint valami bűntett amit rejtegetnem kell mindenki előtt. 

-Szóval kiszívtad saját magadnak a nyakadat? Hűha, nem hittem volna, hogy ennyire magányos vagy!-Nevetett fel irónikusan.-És ki a szerencsés? Most is ott van bent? Bemutatsz neki?-Bárcsak ne kérdezett volna ennyit! Hiszen te utálod a kérdéseket, igaz? 

Kiléptél a lakásból továbbra is félmeztelen, amire már szavak nincsenek, hogy mennyire vörös lett az arcom. 

-Szükségtelen bemutatnia, mivel már ismerjük egymást.-Mosolyogtál Tae-ra aki leesett állal bámult hol engem, hol pedig téged.-Köszönjük az aggodalmadat, de Jimin a legnagyobb rendben van.-Ebben mondjuk teljesen igazad volt. A testem még mindig az egekben volt azoktól az örömöktől amiket nekem okoztál. 

-Ez... Mi...-Tae azt se tudta, hogy mit mondjon, éreztem, hogy ezt ennyivel nem zártam le vele. Már féltem, hogy mi lesz ha kettesben leszek vele.

-Akkor további szép napot neked, élvezd még ki a hétvége utolsó napját! Mi is úgy teszünk!-Behúztál az ajtón Tae válaszát meg sem várva amit be is zártál utánunk. Nekinyomtál az ajtómnak, majd leheltél egy apró csókot az ajkaimra.-Szeretném ha ma velem jönnél. Öltözz fel, én addig hívom a sofőrömet. 

Annyira tudtad, hogy veled akarok lenni. Nem mintha érdekelt volna, ha azt mondom, hogy nem akarok menni. Vajon szerencsés vagyok az miatt, hogy én tényleg folyton a közeledben akartam lenni? Mit tettél volna ha nemet mondok? 

Felvettem az egyik tőled kapott inget és nadrágot, illetve a sportcipőmet. 

-Köszönöm a holmikat amiket kaptam.-Néztem rád őszintén mikor letetted a telefonodat.

-Megérdemled.-Csak te mondtad nekem ezt egész életemben. Szerinted bármit megérdemeltem volna. Bármit.-Csodásan nézel ki.-Húztál oda magadhoz a karomnál fogva.-Hogy vagy?

-Jól vagyok. Minden a legnagyobb rendben van.-Levakarhatatlan mosoly terült szét az arcomon, ahogy újra eszembe jutottak az este történtek. 

-Máskor ha azt mondom, hogy én elintézem, akkor engedd, hogy meg is tegyem.-Kicsit megszorítottad a karomat, de még nem annyira, hogy fájjon.-Nem kellett volna ebbe a kínos szituációba keveredned.-Az ellágyult tekintetedtől az egész testemet átjárta egy jóleső borzongás.

-Mik ezek a parancsok?-Kérdeztem rá téged vizslatva. Egyértelműen ideges lettél ennek a kérdésnek a firtatásától.-Mindig ilyen voltál? 

-Nem, nem voltam mindig ilyen. Csak ilyenné váltam valaki miatt.