Beépítve ✔

17.

«Elena»

Egyedül maradtam a gondolataimmal. Össze vagyok zavarodva Jorge miatt. Fura kimondani, de azt hiszem kezdek érezni valamit iránta. Tudom, hogy nem szabad beleszeretnem az ellenségbe, de sajnos a szívnek nehéz megálljt parancsolni, mert olykor a tiltott dolgok a legcsábítóbbak. De nem szerethetem! Apa miatt se és magam miatt se! Légy észnél, Elena! Nem árulhatom el a vadászokat! Nem árulhatom el apát se! Ki kell vernem a fejemből őt. A gondolkodásomat egy halk kopogás zavarta meg. Rémülten kaptam a fejemet az ajtó irányába. Kinyílt és Nicol lépett be rajta.
- Jobban vagy? - kérdezte a kis szőkés tincsei mögül.
- Mire gondolsz?
- Jorge mondta, hogy majdnem lett egy pánikrohamod.
- Csak majdnem - feleltem, majd visszafordultam az ablak felé.
- Baj van? - jött közelebb óvatosan.
- Azt hiszem beleszerettem - suttogtam magam elé könnyezve.
- A bátyámba?? - kérdezte meglepetten, mire én csak némán bólintottam.
- Ez remek!
- Nem, nem remek! - fordultam meg hirtelen.
- De miért? Jorge is szeret téged!
- Tudom, de nem lenne szabad! Ez ellent mond az elveimnek - túrtam a hajamba.
- Miért? - biccentette oldalra a fejét a lány.
- Mert amikor még éltek a szüleim akkor ezt kérték tőlem és szeretném betartani - hazudtam szemrebbenés nélkül. Nicol ezt látszólag elhitte.
- Értem, de ha tényleg szereted a bátyámat akkor gondolj erre a kérésükre úgy, hogy azt szeretnék ha boldog lennél - ment ki az ajtón én pedig döbbenten figyeltem azt.