Beépítve ✔

23.

«Elena»

- Ó, anya most segíts - suttogtam, majd futásnak eredtem az ellenkező irányba. Félek, hogy emiatt az akcióm miatt árulóként tekintenek rám a Vadászok. Miért kellett belemenjek ebbe az egészbe? Miért nem mást kért erre a feladatra apa? Miközben ezek a kérdések cikáztak a fejemben addig valaki hátulról eltalált engem egy pisztollyal. Sikítva borultam a földre.

***

Mikor magamhoz tértem, döbbenten vettem tudomásul, hogy a saját szobámban feküdtem az ágyamban. Hogy kerültem ide? Ekkor a az ajtó kinyílt és apa lépett be rajta.
- Kislányom! - jött hozzám és szorosan megölelt, mire én felszisszentem ezért elengedett engem.
- Hogy vagy?
- Miért vagyok itt? - hagytam figyelmen kívül a kérdését.
- Mert ez az otthonod és itt a helyed!
- De mi lesz a küldetésemmel?
- Vége! Nem engedlek oda vissza többé! - felelte komolyan. A szívem ezek hallatán összeszorult. Soha többé nem láthatom Jorgét vagy Nicolt?
- Túl veszélyes feladatot bíztam rád ezzel! Meg sérültél és a maffia miatt!
- Apa, ha nem megyek vissza akkor keresni fognak engem és megint mészárlás lesz! Azt akarod, hogy a történelem ismételje önmagát?! - kérdeztem kissé ingerülten.
- Te fontosabb vagy nekem! Ha már az anyádat nem tudtam megmenteni, akkor legalább téged - fogta meg a kezemet. Szomorúan hunytam le a szemeimet és éreztem, ahogy egy sós könnycsepp végig folyt az arcomon.
- Itt biztonságban vagy, Elena - puszilt meg apa, majd kiment a szobából.