Beépítve ✔

13.

«Elena»

Sírva térdeltem a földön, a fejemet az ajtónak támasztva.
- Elena, minden rendben? - kérdezte kintről Jorge.
- Nincs! Hagyj békén!
- Kitaláltam? Mert akkor be kell engedned.
- Hagyjál már békén! - üvöltöttem. Nem adta fel, mert lenyomta a kilincset és be akart nyitni, de én az ajtót nyomtam.
- Elena, engedj már be! - dörömbölt az ajtón.
- Nem! Hagyjál engem békén!
- Mi lesz, hogyha nem?
- Van nálam egy pisztoly, ami találkozni fog a fejemmel vagy a szívemmel és akkor mindjárt nem leszek egyedül - mondtam dühösen, de hamar ellágyultak a vonásaim apára gondolva. Ismét kitört belőlem a sírás. Hiába mutatom magam erősnek és bátornak nem ér semmit, mert elég egy mondat, ami a padlóra tud tenni.
- Elena, kérlek engedj be! - szólt Jorge, de nem szóltam semmit. Bezártam az ajtót és az ágyamra ültem.
- Elena! Nyisd ki! Betöröm! - rángatta, de nem jutott be. Az éjjeli szekrényről elvettem a pisztolyt és azt nézegettem. Ekkor betörték az ajtót. Rémülten kaptam abba az irányba a fejem.
- Ne csinálj butaságot! - vette volna ki a kezemből a fegyvert, de nem adtam.
- Hagyjál már, Jorge!
- Nem!
- Kérlek, hagyj magamra! - néztem rá könyörgően, de nem adta meg magát. Továbbra is civakodtunk a fegyverért, de az egésznek egy hangos lövés hangja vetett véget.