1. Az új srác

264 41 2
                                    

Visszacsavartam a vörös rúzsom és rátettem a kupakot. Megnéztem magam a koszos tükörben. A rúzs színe tökéletesen kiemelte zöldes kék szemeimet, hosszú sötét szõke hajam egyik tincsét a fülem mögé igazítottam. Elraktam a rúzst a táskámba, aminek fekete pántjait megragadtam és a hátamra vettem. Még egyszer a tükörbe néztem ellenõrzés kép.

-Tökéletes, Clara!-motyogtam magamnak.

Meghallottam a jelzõcsengõ hangját ami jelezte hogy három percem van odaérni a órámra, szóval esetleg siessek. Kiléptem a mosdó ajtaján és elindultam a laborhoz ami a folyosó végén volt. Rengetek diák ment el mellettem, mindenkiben más milyen érzelmek dúltak, így mindenkinek más színû volt az aurája, amit persze csak én láttam, vagy ha van más olyan különleges mint én akkor õ is. Csengetéskor léptem be az ajtón. Gyorsan a helyemre siettem, és leültem egyik barátnõm mellé. Emma felém fordult és hatalmas mosoly ragyogott az arcán, az aurája világoszöld volt.

Vállig érõ barna haján megcsillant a nap pár sugara, ahogy a szája úgy a zöldes barna szeme is mosolygott. Ötletem sem volt mi lehet az örömének az oka.

-Na, mi történt?-pakoltam elõ a kémia füzetemet.

-Áh...õ!

-Pontosíts! Mi történt?

-Elkérte a füzetemet és mikor visszaadta rám kacsintott!-mesélte boldogan.

-Értem.

-Ne feltûnõen, de néz rá-suttogta.

-Miért?

-Csak csináld!

Elnéztem Tony Armstrong felé. A srác épp beletúrt sötét barna hajába, de zöld szemeivel Emmát figyelte, az aurája sötét rózsaszín volt, ha tippelnem kéne Emma miatt. Ha ezek ketten végre elmennének randizni sokkal könnyebb volna...úgy minden. Emma boldog lenne, és nem kéne annyit figyelnünk a srácot. Persze szívesen vagyok Emmával, de azért mikor csak azért megyünk el kávézni mert Tony is oda megy a haverjaival néha elgondolkozom azon hogy ez így mennyre is van rendben.

A tanár úr belépett az ajtón, mi pedig felálltunk köszönni. Miután a hetes lediktálta a hiányzókat visszaültünk a székekre.

-Ki hallotta hogy túl sok széndioxidot engedett tegnap a levegõbe egy gyár?

Mindenki bólintott, hogy persze tudjuk mirõl van szó-igazából a leghaloványabb gõzünk nem volt róla-vártuk hogy folytassa a tanár, az osztály minden tagja narancs színû aurát vett fel.

-Ha már itt tartunk, a 10.A mivel védekezne a széndioxid ellen?

-Elkezdjük irtani a széndioxidot!

-Széndioxid adó!-hangzottak el a jobbnál-jobb válaszok.

A tanár csak nézett ránk, mint akik nem normálisak, most az õ aurája narancs színû volt, így rögtön levettem hogy értetlenkedik. Amúgy meg ki mondta hogy normálisak vagyunk?

-Akkor kérdezek mást!-próbálkozott tovább.-Ebben az esetben mi történik az oxigén molekulával? Elõször is azt mondja meg valaki hogy közönséges körülményben mi történik majd a mostani helyzetben!

-Az oxigén molekula repül tanár úr!-válaszolt komoly arccal Carlos.

-I believe I can Fly! I believe I can touch the oxigén molekula!-dalolta valaki.

Se mi se a tanár nem bírtuk már tovább, mindenkibõl kiszakadt a nevetés, a narancssárga aurákból gyorsan világoszöld lett.

Itt az ideje hogy elmagyarázzam ezt a aurás dolgot. A nevem Clara King és egy motus vagyok, egy olyan motus aki mások auráját látja, vagyis az érzelmeit látom különbözõ színekben. A világoszöld az öröm színe, a lila a barátságé, a világos rózsaszín a szereteté, a piros a hargé, a citromsárga az irigységé, a narancssárga az értetlenségé, a világoskék a félemé, a sötétkék a bánaté, a fekete az utálaté és a szürke a közömbösségé. Senkinek sem beszéltem arról hogy mi vagyok, hisz én vagyok az utolsó azok közül akik arra képesek mint én. Mindamellett hogy látom mások auráját, érzéseit azt is képes vagyok megállapítani így hogy irántam ki mit érez, de csak akkor ha a közelemben van.

 Other World Where stories live. Discover now