Other World

9. Egy régi barát

Teljesen ledöbbentem, még csak most ébredtem fel a rövidke kómámból, és azonnal egy folyton változó színû aurás valakivel találtam szembe magam, aki ráadásul Axton Drakryt! Will szavait képtelen voltam felfogni, hihetetlen volt hogy õ lenne az.

-Ne hogy vissza komázz itt nekem te leány!

-Jó, jó nem volt tervben amúgy sem!

-Nagyon helyes.

Felültem lassan, Will segíteni akart de leintettem hogy nem kell, az ágynál lévõ szekrény tett pohárért nyúltam. Felemeltem és beleittam a narancslébe, majd visszatettem a poharat a szekrényre. Will végig engem figyelt, majd megcsörrent a mobilom, a kijelzõn Wilma neve szerepelt. Azonnal gombóc nõtt a torkom, és rossz érzések fogtak el. Felemeltem a telómat és felvettem.

-Szia.

-Szia Clara! Olyan rég beszéltünk!

-Hát igen.

-Arra gondoltam esetleg találkozhatnánk!

-És mikor?-kérdeztem.

-Holnap délután mondjuk?

-Rendben!

-Jó kis csajos program mint régebben!

-Igen, alig várom!

-Na akkor puszi!-köszönt el.

-Puszi, szia!

Leraktam és csak bámultam az üres kijelzõt pár másodpercig. Will hangjára megráztam a fejemet és ráfókuszáltam.

-Minden rendben?

-Teljesen!-biztosítottam az igazság ellentétrõl.

-Az exed volt?

-Nem.

-Jól van. Pihenj én is megyek és pihenek, fárasztó nap volt ez a mai.

-Jóéjt Will.

-Aludj jól hercegnõ!

Will az ajtóhoz lépet, vissza nézett rám, egymásra mosolyogtunk majd ki ment. Tényleg késõre járt észre sem vettem. A szervezetem is alvásért kiáltott, így még gondolkodni se tudtam az elmúlt néhány perc történésein.

Reggel mikor felébredtem és csekkoltam az órát akkor kiderült hogy dél van. Jól elkéstem a suliból, de hogy miért nem keltettek fel. Az ágynál álló szekrényen volt egy tálca amin sütik és egy bögre kávé volt. Az ölembe vettem a tálcát és megreggeliztem, közben azon gondolkoztam mit vegyek fel majd a délutáni kimozdulásomra. Miután mindent elpusztítottam, kimásztam az agyból és felmentem a szobámba. Kitártam a szekrényem és ötletem nem volt mégis mi a jó nyügöt vehetnék fel. Végül hosszas ácsorgás után sikerült kiválasztanom mit vegyek fel, a fürdõben rendbe szedtem magam majd felkaptam a táskámat és szóltam Thomasnak hogy vigyen el. Bepattantam a kocsiba és becsatoltam az övet.

-Hova kisasszony?

-A sweet kávézóba!

-Rég járt már ott a kisasszony!

-Nem is tudja mennyire.

Thomas elindította a kocsit és kikanyarodott az útra. Végig az elsuhanó táját és embereket figyeltem, milyen az aurájuk, õk is zöld aurájúak mint Thomas vagy más dúl bennük, mikor feltûnt a halvány lilásrózsaszín épület láttam hogy Wilma épp az ajtóban áll és telefonál, majd leteszi és bemegy. Thomas leparkolt és kivágtam az ajtót majd siettem a kávézóhoz. Amint elértem az ajtót egy pillanatra megállat a kezem a kilincsen, majd lenyomtam és szélesre tártam az ajtót. Megkerestem Wilmát és odasétáltam hozzá. Az aurája szürke volt, lila helyett, nem igazán értettem mi történik itt, hisz nem az erõmmel van a baj hanem az emberek érzései változnak meg.

-Szia.

-Szia!-állt fel és szorosan megölelt, én is átkaroltam õt.

-Mesélj mi van veled?

-Semmi extra, milyen volt Barcelona?

-Szuper! De amúgy sajnos sietnem kell, mert vár rám Eric.

-Ki az az Eric?

-A pasim!

-Ja, értem

-Szóval nekem mennem kell, majd máskor is fussunk össze! Szia drágám!-majd felállt és ott hagyott az asztalnál.

Teljesen lemerevedtem, és sírhatnékom volt. Fogalmam sem volt miért történik ez az egész velem, újra és újra és újra. Felhívtam Thomast aki haza vitt, de semmit sem kérdezett és ennek örültem. A hazaút még sohasem volt ilyen hosszú mint amilyennek most éreztem, hatalmas erõfeszítés árán visszatudtam tartani a könnyeim feltörését, nem akartam Thomas elõtt elsírni magam a kocsiba, ezt otthon magányosan akartam végrehajtani. Annyi minden kavargott bennem, csak arra vártam hogy haza érjek és a fejemet egy párnába fúrjam és sírjak amíg csak jön könny a szemembõl.

Mikor hazaértem felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtót és az ágyam felé indultam. Bedõltem a sok párna közé és kiengedtem az ami bennem volt. Potyogtak a könnyeim.

Ha sírnom kell, akkor sírok, mert erõsebbé tesz az, hogy bevallom a gyengeségemet!

Néhány perc elteltével kopogást hallottam. Nem igazán értettem mégis ki kereshet, meg aztán nem volt kedvem senki elõtt kinyitni az ajtót a szét sírt fejemmel.

-Ki az?

-Will!

Basszus, neki pláne nem akarom kinyitni az ajtót az széjjel bõgött fejemmel.

-Menj el!

-De hogy megyek! Engedj be!

-Nem, meg aztán csúnya is vagyok, ha máskor nem akkor most biztosan!

-Én meg terhes vagyok!

-Mi van?-értetlenkedtem.

-Azt hittem olyan dolgokat mondunk ami lehetetlen!

Felnevettem. Ez annyira rávallott.

-Gyere be!

Nyílt az ajtó és belépett rajta Will.