𝑯𝒐𝒏𝒆𝒚 𝒇𝒐𝒓𝒈𝒊𝒗𝒆 𝒎𝒆 [Larry Stylinson]

18.

- Miért mondod ezt?

- Sokszor csalódtam, sokszor vertek át már. De nem azt jelenti, hogy Harryben nem bízok, csak nem szabad annyira senkiben sem bízni. Én ezt mondom. - nézem Liamre, aki értetlenül áll velem szemben.

- Nem tudom Louis. Nekem sosem voltak ilyen gondjaim, és ezért hálás vagyok az égnek. De tudd, rám számíthatsz, még ha nem is ismerjük annyira még egymást.

- Rendben, köszönöm. - mosolygok rá, bar ez is csak egy hamis mosoly, mint a többi. Egyedül Harryvel érzem az igazi boldogságot, és a kicsivel. - Nem megyünk le hozzájuk?

- De, menjünk.

A le vezető úton, nem szóltunk egymáshoz. Csak csendben és halkan lépkedtünk le. Harry és Zayn a kanapén ült, szerelmem kezében pedig Julia. Tetszett a kezében a gyerek, jól állt neki.

- Mit csináltok? - ült le párja mellé Liam, viszont Zayn lecsitította.

- Csönd te barom, még a végen felébred. Így is nagyon nehezen aludt el. - forgatta meg szemeit Zayn.

- Louis, te nem ülsz le?

- De, csak elkalandoztam, miközben Julia-t fogtad. Már alig várom, hogy a mi kisbabánkat fogd. - ezzel leültem mellé, majd megsimogattam Hazz hasát. A kis Anthony rúgott egy aprócskát, mire mindketten megijedtünk picit, aztán nagyot mosolyogtunk. 

•••

Egész este vihar volt, az eső kopogott a párkányon. A rendőnyt majd leszakította, a fák majdnem beletörtek a szélbe. Imádom az esőt, de azt amikor egész este azon parázok, hogy ki ne törje az ablakot valami, nyugtalanná tesz. Szeretem mikor az eső kopog. Megnyugtat, könnyeben elalszom. Régen az éjjel bóklászó emberek beszélgetésére, és a az autók hangjára szerettem elaludni. A mai napig szeretem ezeket. Amióta sztresszesebb az életem, már ezek sem tudnak annyira megnyugtatni, mint akkor. Kár...

Harry alvó arcát figyeltem, ahogy szuszog. Nem tudom mit akarok, nem tudom ki vagyok, nem tudom miért vagyok a világon. Semmit nem tudok. Kiben bízhatok? Azt sem tudom. Lehet Niall volt eddig a legjobb barátom, de mára már nem olyan a kapcsoltunk, mint régen. Megváltozott Ő is, és én is. Hiányoznak a régi idők, mikor még szonte gondtalan kölyök voltam. Most meg egy katyvasz az életem.

Miért vagyok valójában itt? Már azt sem tudom, hogy szeretem Harryt. Azt sem értem, hogy hogy nem keresték az iskolából? Kilépett volna? Zayn is? Miért nem tudok semmit?

Bánom az egész életet, a zenében tudtam egyedül kifejezni magam, de mára már az sem megy? Mi megy egyáltalán? - merül fel bennem a kérdés.

•••

A reggelinél egy szót sem szólok. A szemeim, majd hogy nem leragadnak. Egész este agyaltam, gondolkodtam. Miért?

Miért?

Miért?

Miért?

Választ egyik kérdésemre sem kaptam. Nem tudnám megválaszolni a saját kérdéseim se. Az álmom is eszembe jutott, nevetséges az egész életem. Romokban heverek. Csak sajnáltatni tudom magam. Félek, hogy nem fog menni. Hogy nem állok készen az új életre. Milyen apa leszek én? Mi lesz szegény gyerekkel? Megsem érdemlem Őt, sem Harryt.

Vajon hány búcsút bír elviselni az ember?

Talán többet, mint gondolná.

Talán egyetlenegyet sem.

Mindig csak a búcsú, akárhol maradunk, akárhová megyünk.

Sziasztok! Elég depisre sikeredett, de itt van az új rész. Az utolsó pár sort *Vajon hány... ... akárhová megyünk.* Robert  Seethalertől idéztem. Nem pontosan igy van, egy gondolat kimaradt az utolsó mondatból, de nem tartottam annyira lényegesnek azt.
Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a részt, de egyszerűen nem tudtam írni, nem nem akartam, egyszerűen nem jött az ihlet... ami nagyon elszomorított, belülről mart. Remélem nem haragszik senki, és tetszett ez a rész🖤
Puszii💕
2019.08.01. 0:29