"Stark?...Starks!?"

6.

Végre. Végre sikerült kinyögnöm egy nyamvadt hangot.
-N...e...!-Fordítottam újra el a fejemet. Steve megint a nyakamhoz közeledett fejével. Úgy csinált mint egy vámpír. De tudtam mit akar tőlem. És én is akartam, de nem lehetett. Még közelebb. Nem! Pedig én is szerettem volna, hogy az a csók az én nyakamon égjen. Erőt vettem magamon. Ledületet venni nem volt helyem es sarokba beszorírtva, így a puszta erőm maradt ahhoz, hogy eltoljam magamtól, a már vészesen közeledő Stevet. Nem sikerült eltolnom.
-Pepper! Tony!-Igen! Ezaz, sikerült értük kiáltanom! Meg fognak menteni!
Másodperceken belül Pepper aggódó tekintettel rohant be a szobába, majd inkább harag, méreg, és szomorúság kevergett tekintetében. Majd Tony is megérkezett. Az Ő szeme nem tükrözött mást, mint kegyetlen? tiszta szomorúságot. Steve hallotta a lépteket. Ijedten hátrált meg, én az alkalmat kihasználva menekülőre fogtam. Csak a szőnyegemig jutottam el. Ott lerogytam és sírni kezdtem. Tudtam mi következik. Üvöltözés, és hogy minden repül ami a kezük ügyébe kerül. És akkor Tony megutál mindkettőnket, azért meg majd vele üvöltözik Pepper, és hozzá vágja a dolgaim.
Nem így történt. Tony nagyon maga alatt volt. Leült mellém a földre, és együtt sírtunk. Ő Steve miatt, én pedig...Most tört rajtam ki minden. És együtt ültünk a szőnyegen, egymást ölelgetve és sírva. Mint egy gyermek testvérpár aki le lett szidva holmi csínytevés miatt. Pepper csak állt, és a szemével gyilkolt. Nem minket, Stevet. Most a hirtelenszőke arcára olyan kifejezés ült ki, olyan, amit nem ismerek. Elhagyta a szobát. Pepper nem szólalt meg. Hol Tony, hol az én hátamra vagy vállamra rakta a kezét nyugtatásképp. Nem nagyon sikerült neki. Tony a tenyerébe temette arcát és halkan zokogott. Én némán könnyeztem, és átöleltem a bátyámat. Majd Pepper megszólalt.
-Nézzétek...Fogalmam sincs ez mi volt. És nem is nagyon akarom tudni. Tony?-Emelte fel kezével a bátyám állát.-Minden rendben lesz.
Átölelte a zokogót, én pedig csak néztem. Tudom érdekes dolog merült fel bennem, de az fogalmazódott meg a fejemben, hogy aranyosak lennének együtt. Tony Pepper pólójába kapaszkodott, mint a kisgyerekek. Örülök, hogy neki van menedéke. Nekem nincs. Senkim nincs, csak Tony. Aki jelenleg egy lelki romhalmaz. Csakúgy mint én. Erőt vettem magamon, és odamentem hozzájuk. Letöröltem a könnyeimet. Pepperrel összenéztünk Tony válla felett. A nő eltolta magától a bátyámat, aki most az én ölelésemet kereste. Pepper is elhagyta a szobát. Stevevel ment beszélni. Becsukta az ajtót, gondolom jól megmondja majd neki hogy mit is tett. Én meg csak ültem, Tony belém csimpaszkodva. Ő még mindig sírt. Most úgy tettem, mintha én volnék az idősebb, a biztonságot nyújtó. Pedig tudtam, hogy nem tudnék neki soha elég biztonságot nyújtani. Sötétbarna szeme csillogott a könnytől. Magamhoz szorítottam és csitítottam. Tényleg mint egy kisgyerek. Mindig is akartam egy fiatalabb testvért. Ebben az órában kaptam. Ideiglenesen. Megszólalt.
-Co.....Collin?-Törölte meg a szemét és nézett rám fel.
-Tessék?-Mondtam halkan.
-Jó, hogy vagy...-Ölelt át megint, akár egy kis ötéves. Nagyon jó tudnom, hogy van családom. És hogy megbízik bennem. A pegjobb pedig az, hogy most én nyújtok neki biztonságot. Szegényt nagyon megviselte a közelmúlt. Az érkezésemtől idáig minden.

Elaludt. Igen, itt a szőnyegen. Néha megrándul az arca, gondolom álmodik. Tompa kiabálást és veszekedést hallok néha, aztán csend. Azon gondolkozom, hogy mégis mi volt ez, amit Steve előadott. Higy gondolhatta azt, hogy Tonyt megcsalja? És végképp hogy az én leszek!?
Mégegy könnycsepp. Ruhám ujjával letörlöm. Soha nem éreztem még ilyen súlyú problémát, és ilyen maró fájdalmat. Soha. Valaki benyit. Megint Steve. Megrezzen az arcizmom, de én is ölök a szememmel. Automatikusan Tony felé rakom a kezem, mintha védeném. Az ölemben egy párna, azon az ő feje. Nem tűnik fel semmi neki a külvilágból, alszik. Steve közelebb jön, most nem rosszindulatúan, vagy úgy ahogy egy fél órája. Tony elé guggol, most az ő rezzenéstelen arcán gördül egy könnycsepp. Aggódóan mérem végig a másikat is. Vajon mit akar tőle? Tőlünk?
-Sajnálom...-Monda a szőke, most kinézve az üvegfalon.
-Van mit. Mégis mi ütött beléd?-Kezdtem faggatni, és tudom hogy tudta miről beszélek. Égetett a tekintetem. Sóhajtott egyet, és halkan megszólalt.
-Nem tudom...És a legnagyobb baj ez. Tonyt szeretem...És fogalmam sem volt mit teszek...-Nézett le úrja az alvóra.
-Nem tudok erre mit mondani...Megrémítettél, az ő szíve pedig darabokban. Miért jó ez neked?-Döntöttem hátra a fejemet, hogy a hajam a hátam mögé hulljon. Mikor felemeltem a fejemet, megint tekinteten kaptam magamat. Hirtelen másfelé nézett Steve.
-Sajnálom. Mindent sajnálok...Fogalmam sincs mit teszek...És hogy miért...-Suttogta, és Tonyra nézett, aki az igazak álmát aludta.
-Sajnálhatod is. Ne viccelj, nem fogok pár kedves szótól meglágyulni. És engem inkább utálj meg vagy én nem tudom...Tonynak szüksége van rád. Szeret. Kellesz neki. Nem tudom mit is kezdene nélküled.-Most mindketten az emlegetettet néztük.
-A legnagyobb baj, hogy semmit nem tenne. És ez a probléma. Hogy nem bírná ki. És ha egyszer meghalok?-Megrezzent az arca, ahogy az enyém is.
-Ezt mondom...Pepper hol van?-Váltottam témát.
-Elment. Nem tudom hova. Azt mondta, elege van belőlem.-Nézett az ajtóra.
-Jaj de jó nekem...-Forgattam meg a szemem.-Fogd meg. Elbírod, nem?

Néztem le az alvó testvéremre. Stevet láthatóan meghökkentette a kérdés. Bólintott, hogy elbírja. Felvette a földről. És ott állt előttem a hegyomlásnyi Steve és a kezében a nála legalább félszer kisebb Tony. Elmosolyodtam, látva hogy mennyire aranyosak együtt. Shiprohamom van, vagy nemtudom. Tony nem kelt fel. Úgytűnik nem zavarta a magasságváltozás. Steve úgy tartotta mint ahogy a menyasszonyokat szokás. Erre a gondolatra elnevettem magamat halkan. Értetlen fejjel állt előttem a szőke.

-Menjetek aludni!-Adtam a parancsot határozottan. És mintha a gondolatában olvastam volna.-Igen, nálad. Nyomás!

Megilletődve elindult kifelé. Kezében a bátyámmal.

-Kell neki pizsama, vagy jó ez is?-Vonta fel kérdőn a szemöldökét. Tudtam mire gondol. Azthittem a csúnyabeszéd mellett mellőzi ezeket is, de na. Úgytűnik félreismertem.
-Ahogy gondolod. Én nem tudom, nem vagyok az anyja.-Vontam meg a vállamat.-Jajj, csak menjél már!

Ráförmedtem a hirtelenszőkére, aki egy jóéjtkívánással elhagyta a szobát. Komolyan...Annyira aranyosak együtt! Külső szemlélőként nagyon. De ebben a pillanatban Tonyt sajnáltam még nagyon. Azért, mert ilyet kellett átélnie.