"Stark?...Starks!?"

22.

~Collin szemszöge~

*Idővisszaugrás arra az éjjelre, mikor Loki elrabolta*

Nem tehettem semmit. Megkötözött, és leragasztózta a számat. Nem kiálthattam  sem Tonyért, sem Brucért. A világ végére hurcolt. Megfenyegetett, hogy hogyha szabadulni próbálok, megöl engem, és a gyereket is. Nyugton kellet maradnom, a Mi érdekünkben. Még legalább egyszer, egyszer szerettem volna látni még Brucet. És még élni akartam. Most egy székhez kötözött, aztán bealtatózott. Mielőtt elaludtam, gúnyosan a fülembe duruzsolt;

-Hetvenkét óra. Vagy halál.-És röhögve elhagyta a szobát. Aztán semmire nem emlékszem.

Tudom, hogy akár öt óra, hat, akár tíz is eltelhetett. Az altató hatása múlni kezdett, de nem voltam teljesen magamnál. Akkor berontottak az épületbe. Bruce sokmindent mondott, majd elvittek innen. Nem emlékszem olyan sok mindenre. Aztán a gépen elaludtam.

Megint a laborban ébredtem, Bruce gondterhelten ült az ágy mellett levő székben.

-Bru...Bruce?-Néztem mélyen a szemeibe. Félmosoly kíséretében viszonozta, majd megdörzsölte a homlokát.-Baj van?

Nem szólt semmit, nem is tett. Csak a földet nézte. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Majd mégegy. Aztán sok.

-Bruce, megrémítesz!-Kezdtem én is sírni. Pedig ahhoz nagyon sok kell, hogy egy olyan férfi, mint Ő, sírjon.

-Co...Collin...

-Tessék? Mondjad, mi a baj!-Hangom elcsuklott. Könnyfátyol lepte a szemem, így minden homályos volt.

Fejemet a mellkasára hajtottam. Hallottam ahogyan szaggatva veszi a levegőt a zokogás miatt.

-Elvesztettük...-Ölelt szorosan magához. Most még jobban sírtam. A hajamat kezdte simogatni. Annyira fájt ezt hallani, hogy az lehetetlen.

-Nem....Nem létezhet ilyen...Nem! Ugye nem!?-Csuklott el a hangom újra. Erőtlenül megrázta a fejét. Fájdalmamban hátába markoltam.

-Cssst....Minden rendben lesz egyszer, megígérem...-Hallgattatott el egy csókkal.

Halványan mosollyal díjaztam. Tudtam, hogy ezt lehetetlen visszahozni. Lehetetlen újrakezdeni. Ez lehetetlen. Egyszerűen képtelen leszek így élni. Ez valami átverés, nem történik meg, ugye? Csak egy szörnyű álom? Nem. Nem az. Elvesztettünk egy közös célt, egy új életet.

-Nem...Nem lesz...-Mondtam halkan.

-Ne mondj ilyet...Mindig itt leszek melletted.

-De a mi gyerekünk volt...A miénk, Bruce! És nem hozhatjuk vissza!-Sírtam újra. Megint a hátába kapaszkodtam.

-Nem, nem hozhatjuk vissza. De újrakezdeni, újrapróbálni megéri, hidd el nekem.-Simított végig a hajamon.

A szemeimet csípték a könnyek, vörösek voltak a sírástól. Az arcom sem volt más színű. Dühös voltam. És szomorú, leírhatatlanul. De igaza volt. Megpróbálhatjuk újra. És nem mondom, hogy semmi nincs veszve. Mert de, van. Rengetegminden.

-Felhívthatom Tonyt?-Kérdeztem Brucetól.

-Nem szükséges, a nappaliban ül Pepper és Steve társaságában.-Mosolyodott el halványan. Kézen fogtam, és rángatni kezdtem az ajtó felé.-Még maradok, megyek majd én is.

Bólintottam, és a nappaliba mentem. Tényleg ott ültek, mindhárman gondterhelt arccal. Amint megláttak, Pepper és Tony felpattantak a kanapéról. Megint könny szökött a szemembe.

-Tony...-Öleltem át szorosan a bátyám, és megint sírtam.

-Csssst...Itt vagyok. Ne félj.-Ölelt még szorosabban, mégis gyengéden.

-De ez lehetetlen...Nem létezik ilyen! Nem!-Csuklott el a hangom.

-Átérzem a helyzetet, hugi.-Nyugtatott.

-Hogyan?-Hökkentem meg, nagyot nyelve. Erre a bátyám halkan és keserűen felnevetett.

-Gondolkozz egy kicsit. Nekünk kezdjük ott, hogy gyerekünk sem lehetne. De nektek ez a lehetőség adott...-Törölte meg az arcát.

-Ne sírj...-Ölelte át hátulról a szőke.-Mondtam, hogy kitalálunk majd valamit.

-Nézd...Tudom, ez mennyire fáj. De tudom, azt is, hogy nagyon erős vagy. És ezt ketten átvészelitek.-Ölelt meg Pepper is.

-Köszönöm. De akár hiszitek, akár nem, ez nem ilyen egyszerű.-Mosolyodtam el a könnyek közt. Ekkor hátulról valaki átölelt.

-Nem, de én itt vagyok.-Súgta a fülembe. Akarva, akaratlan elmosolyodtam.

-Naaa...Majd máskor, most ők is itt vannak.-Mondtam halkan. Erre bólintott, és elengedett. A kezét összekulcsolta az enyémmel.

-Szóval én azt mondom, hülyeség lenne feladni.-Fordult felénk Steve.

-De...

-Semmi de, Collin. Nem szabad semmit feladni ilyen könnyen. Tapasztalat.-Mondta Pepper.

-Nézzétek, vissza kéne mennünk a Toronyba. Szívesen maradnánk még, de ez az értelmes itt,-Steve Tonyra bök-Thort bízta meg a Torony felügyelésére.

Erre Bruce felnevetett.

-Thor?

-Igen, Thor. Viszont tényleg kéne mennünk.-Ragadta meg a Kapitány a bátyám kezét, és az ajtó felé indultak.

-Hívj fel, ha kell!-Kiáltotta vissza Tony az ajtóból.

-Rendben!-Válaszoltam hangosan.-Megyek és pizsamába öltözök.

Mondtam, majd amire beleegyező választ kaptam, elindultam. Öt perccel később újra megjelentem a nappaliban.

-Nem aludhatnánk ma hamarabb?

-De. Én is átöltözöm, jó?-Válaszolt Bruce.

-Jó.-Indultam el a hálószoba felé.

Összekuporodtam az ágyon, és megint könnyek gördültek végig az arcomon. Halkan, némán sírtam. Nem bírom. Ez túl sok nekem. Bruce mellémfeküdt, és csak egymást néztük. Az ajkait az enyémekhez préselve elzárta tőlem a levegőt. Közelhúzott magához, és átölelt. Így aludtunk el. Vagyis Ő. Én nem tudtam aludni. Csak némán könnyezve néztem a rezzenéstelen arcát. De a fájdalom rajta is látszott. Nem csak rólam. Ez mindkettőnket nagyon megviselt.