Rózsa [Vkook ff.] *BEFEJEZETT*

~2~

Ahogy teltek a napok, egyre jobban kezdtem megszokni, hogy gondoskodnom kell rajtam kívűl még egy élőlényre. Igazából még élveztem is egy kicsit, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

- Hogy van a rózsád?- kérdezte hírtelen, Namjoon bácsi.

- Nagyon jól.- válaszoltam tömören.

- Adtál már neki nevet?- érdeklődött tovább.

- Nem. Miért?- emeltem fel féloldalasan a szemöldömet.

- Csak mert az a neve, hogy Taehyung.- vigyorgott, majd elment könyveket pakolgatni.- Elvileg ha kimondod a nevét, csodálatos dolgok fognak veled történni a jövőben.

Taehyung... Egész szép neve van. Majdnem annyira, hogy illik egy rózsához. De minek kell adni nevet egy virágnak? De mindegy. Nem is baj. Nagyot sóhajtva terültem el a pulton, hiszen délben nem nagyon van vevő, tekintve, hogy most nekem is ennem kéne és nem azzal foglalkozni, hogy vajon mi van most a virágommal. Ámde érdekelt, hogy igaz-e amit a bácsikám mondott, így tettem egy próbát.

- Taehyung...- suttogtam.

Hirtelen nyomást éreztem a mellkasomban, majd a szívem eszeveszettül kezdett el verni, hasam pedig görcsbe rándult. Nem tudom, hogy miért volt ez az érzés, de valamiért melegséggel töltötte az az egész testemet. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy vissza akarok menni, haza a rózsámhoz, hogy megnézzem minden rendben van-e vele.

- Mi a baj?- simogatta meg a hátamat Namjoon bácsi.- Nagyon fehér az arcod.- simogatta meg a pofimat.

- Semmi baj sincsen, nagybácsi.- nyugattam meg egy bíztató mosollyal.

Most mit mondhatnék neki? Hogy haza akarok menni az egyszem rózsámhoz, aki fura érzéseket keltett bennem, mikor kimondtam a nevét? Biztos, hogy hülyének nézne. Nem mellesleg fogyatékos is lennék a szemében.

Hazaérve egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Egész nap csak a rózsámra tudtam gondolni. Mintha kimondtam volna valami varázslatot azzal, hogy a nevén szólítottam őt. Még a levegő is megváltozott. Lepakoltam a cuccaimat, majd a szobámba rohantam. Szememmel azonnal megtaláltam a növényt, ami egész nap a fejemben járt.

- Miért ver ennyire a szívem?- fogtam a mellkasomra.- Miért érzem azt, hogy sosem akarok elmenni mellőled?- közelítettem a virág felé.- Mit teszel velem te rohadt rózsa?- könnyeztem be.

Nem jött válasz. Hogy is jöhetett volna tőle... Nem tud beszélni és nem is tudja mit érzek most. Pedig ő is él... Ezt nem szerettem sosem a növényekben. Annyira boldognak látszanak... De nem érted amit mondani akarnak, nem mozdulnak, nem adnak egy jelet, hogy gondolnak rád úgy, mint ahogy te rájuk. Számomra ez valamiért annyira zavaró volt mindig... Szomorúságomat nem elrejtve ültem le az ágyra.

- Ne légy szomorú...- suttogta egy mély, de ugyanakkor gyönyörű hang.

Azonnal felkaptam a fejemet, majd a rózsára néztem, aki levelét felém irányította. Pislognom kellett kettőt, mert nem hittem el, hogy hozzám szólt egy rózsa. Biztos, hogy csak képzelődtem. Nem lehet igaz az amit hallottam meg amit látok.

- Megőrültem...- fogtam homlokomra.

- Nem!- rázta meg a fejét, a növény.

Arcom elsápadt és émelyegni kezdtem. Most már semmi kétség afelől, hogy teljesen bekattantam. Hirtelen nagy ledülettel terültem el az ágyamon, majd minden elsötétült.