Rózsa [Vkook ff.] *BEFEJEZETT*

~4~

Napok teltek el mire felfogtam, hogy valójában mi is történt velem. Lett egy csoda rózsám aki éjjelente kísért álmomban, egész nap beszél hozzám, mozog és még emberré is tud változni. Nonszensz.

- Te...- nyögtem ki végül.

- Igen?

- Gyönyörű vagy.- suttogtam, halkan de ő mégis meghallotta.

- Köszönöm.- mosolygott, töretlenül.

Egyre jobban éreztem, hogy újra kerülget az ájulás. Azt akartam, hogy az egész csak egy álom legyen. Nem varázsolhat el engem egy ilyen rózsa. Miért kellett a nagybátyámnak nekem adnia? Miért nem valami távoli rokonnak adta? Lassan leült mellém, mikor meglátta, hogy mekkora sokkban is vagyok, és oldalról megölelt. Szó se róla nagyon jól esett a kedvessége, holott még csak pár napja ismerem. A testemet átjárta a meleg és úgy éreztem, mint aki a fellegekben jár.

- Sajnálom, ha nagyon rád ijesztettem.- suttogta a fülembe, mire engem kirázott a hideg.

Hirtelen eltűnt minden baj és minden kellemetlen dolog, s csak Taehyung meleg, kedves ölelése létezett. Olyan biztonságban éreztem magamat a kezei közt, mint még soha máshol.

- Mi ez az érzés?- halkultam el, majd teljesen elengedtem magamat, a rózsámnak dőlve.

- Úgy hívják, hogy feltétlen szeretet.

- De én nem szeretlek.- ráztam meg a fejemet.

- Dehogynem.- túrt bele a hajamba.- Ha nem is vallod be most, érezni fogod, hogy nélkülem már nem tudsz élni. És ha egyszer eljön az ideje... Te vágd le a szirmomat.

Úgy elbódított az illata és a melegsége, hogy észre sem vettem, de elaludtam.

~Álom~

A könyvtárban voltam. Senki sem lebzselt rajtam kívül benne. Minden olyan volt ahogy általában szokott lenni, de valami mégis más. A raktáról hallani kezdtem valamit. Egy hangot. Namjoon bácsikám hangját, ezért oda sétáltam. Nekidőltem az ajtónak, hogy halljam miről beszél valakivel.

- Át kell adjalak! Már a vendégek és mindenki is észre vette, hogy fiatalabb vagyok a koromnál! Nem maradt választásom!

Micsoda?

Kerek szemekkel hallgattam tovább a vitájukat.

- Ha oda adsz az unokaöcsédnek, te meg fogsz halni! Te is tudod, hogy én vagyok az aki miatt még élsz! Már rég felemésztett volna a rák, ha én nem segítek!- kiabált rá egy mély hang.

- Tudnia kell...- sóhajtott fel.

- Nem. Jungkooknak semmiről sem kell tudnia.- halkult el ő is.

Pont ekkor nyílt ki az ajtó, mire oda kaptam a fejemet. Szinte jegesvízként ütött belém a felismerés, hogy aki belépett az én voltam.

Taehyung

Lágyan simogattam a haját, közben pedig énekeltem neki. Sosem emlékeztem arra, hogy ez a fiú ennyire gyönyörű, kedves és aranyos. Minden egyes kis hanggal ami kijött a számon, bemutatást mutattam neki a múltba, amíg még nem lettem az övé. Biztosra vettem, hogy egy rémálomnak érzi, de mi tévő lehettem volna? Mindenkit szembesítenem kell a múltjával. Éreztem azt amit ő érzett. Félt és nem értette, hogy mi történik. Addig aludt és addig volt álomban amíg én úgy gondoltam, hogy muszáj úgy lennie.

- Vigyázni fogok rád, gazdám.- suttogtam, halkan, nehogy megzavarjam az álmát.- Ha kell mindent megteszek azért, hogy örökké velem élj.