Eljövendő múlt (Jungkook ff) (BEFEJEZETT)

Prológus

A múlton rágódva, emlékeim között kutatva néztem a lábam alatt húzódó Szöul utcáit. Az éjszakai fények, melyek reményként kúsztak a sötétben. Hallgattam az emberek kívánságait, és csak lóbáltam a lábam az épület tetején lévő SAMSUNG felirat S betűjén.

Ez az új terepem, itt kell teljesítenem a szolgálataimat, itt kell átkísérnem a lelkeket a túlvilágra, annak megfelelően, hogy jók vagy rosszak voltak-e? Szomorú szakma az enyém, végül is a halál angyala vagyok, de sokan csak egész egyszerűen a kaszásnak hívnak.

Sokan vagyunk, mindig fekete ruhában mászkálunk, mindenki öltönyt, vagy kosztümöt visel, attól függően, hogy hím vagy nőnemű egyed az illető. Nem éppen én vagyok a kedvenc angyala a Mindenhatónak, mivel én kilógok már az öltözködés miatt is a sorból. Imádom a testemre simuló bőrnadrágot, hozzá a fehér pántos topomat, és egy szexi fekete bőrkabátot. Ami elengedhetetlen kellék, az a gyűrű. Mindenki rendelkezik egy aranygyűrűvel halandó emberek számára ismeretlen nyelven véset felirattal, ezt főként a jobb kézen viseljük, mert akkor csak a lelkek láthatnak minket, de amint a gyűrű átkerül a bal kezünkre, ugyanolyan halandónak nézünk ki, mint bárki más, csak némi különleges képességekkel.

Olyan sok idő telt el mióta Szöult elhagytam. Több száz éve nem léptem Szöul földjére, és most itt vagyok. Hazatértem. Azonnal megrohantak az emlékek, hisz ebben is különbözöm a többiektől, én emlékszem a halandó életemre. A halál angyala nem lehet akárki, csak olyan ember, aki valami bűnt követett el, és az a büntetése, hogy így rója le a kegyeletét, de minden angyalnak kitörlik az emlékeit, kivétel az enyémet. Mi a központban csak egy azonosító számmal rendelkezünk, az enyém a 421-es, és így is szólítjuk egymást. Néha eltűnődöm rajta, hogy mennyire számít bűnnek a szerelem, mert én emiatt kerültem ide. A nevem Park Min Ji, amit 800 éve nem ejtett ki senki a száján.

Olyan szép volt életem utolsó tavaszi napja, a nap fényesen tündökölt, és a nyitott ablakon át csodálatos virágillat töltötte be hálóm terét. Annak ellenére, hogy a boldogság messze elkerült a palota falai között, a tavasz mindig melengette a lelkemet. A szolgálólányaim segítettek a fürdésnél és az öltözködésnél. Hajamat kifésülték, és a tarkómnál kontyba tűzték vörös szalaggal megdíszítve.

A selyemből készül hanbokom simogatta a testemet, gyönyörű világoskék felsőkabátom, amin bordó szalag díszelgett, és a karjai kézzel hímzettek voltak, míg a szoknya része lágy rózsaszínben vonta magára a figyelmet. Már éppen elkészültem, és indultam a reggeli teámra, mikor a nagyherceg szolgálója megjelent nálam.

- Gongju Mama – hajolt meg – Daegun várja Önt.

Sosem hittem volna, hogy akkor teszem meg a húszas éveim utolsó lépéseit.