Way to Your Heart 《BNHA fanfic》

1.05

Minden hiába volt. Az együtt töltött idő, a sok nevetés, mintha a kinti sötétség az álmaimmal együtt magába szippantotta volna. Az utolsó szavait viszont meghagyta. Egy hamis ígéretet, amiben vakon hittem. Egy nap visszatér. Egy nap olyan életet fogunk élni, mint azelőtt. Egy nap... minden rendben lesz.

Soha nem tért vissza

-----

- Akkor, kezdhetünk?

Aprót bólintva jeleztem egyetértésem, miközben folyamatosan gondolkodtam. Minnél hamarabb le kell ezt a meccset zárnom, különben semmi esélyem nem lesz. Két lehetőségem van: Egy erős nyitás, ami az erőm nagy részét elveszi, de nagyobb lesz az esélyem a győzelemre, vagy pedig kisebb támadások, kockáztatva, hogy Teishi kiismeri a harci technikám és könnyen legyőz, ugyanakkor menekülésre lenne elég energiám. Ez számomra egy mindent vagy semmit harc. Nem engedhetem meg magamnak a bukást. Ha mégis veszítek, történjen az úgy, hogy tudom, minden tőlem telhetőt megtettem. Az első opciót kell választanom.

A másodperc tized töredéke alatt végiggondolva a szituációt, kezdtem el megvalósítani a tervemet. Először is, port kell kavarnom, lehetőleg minnél többet. Utána pedig, kezdődhet a valódi műsor. 

Futni kezdtem felé, majd bal kezemet ökölbe szorítva akartam ütni, ám, mielőtt a kezem a fejéhez ért volna, eltűnt, így csak a levegőt sikerült eltalálnom. A nagy lendülettől majdnem orra buktam, majd mérgesen felkapva a fejemet kezdtem el keresni. Most ott állt, ahol a harc kezdete előtt én. Teleportálás a képessége? Ez megmagyarázná, hogy miért nem öltözött át. Elkezdtem megint futni, lábaimat minnél inkább a földhöz verve. Több kell! Most rúgással próbálkoztam, viszont megint, mielőtt hozzáértem volna, mögöttem jelent meg. Kezeit a háta mögé tette, jelezve, ez így neki nem kihívás. Gyorsan oda ütöttem, de a jobb oldalamon jelent meg. Mintha egy legyet próbálnék lecsapni. Nagyon idegesítő volt. Ekkor viszont észrevettem, hogy hiába tűnik el, egy bizonyos útvonalon porréteg terjengett, ahol én nem futottam. Kizárásos alapon ez Teishi műve, de hogyan, ha egyik helyről a másikra ugrál?

- Na mi a helyzet, Kobayashi,  csak ennyire telik?- kérdezte gúnyosan, majd megint helyet változtatva mögülem elém került és a gyomromba bokszolt, aminek hála pár métert hátra gurultam. Rohadtul fájt, de nem foglalkozhattam vele, ugyanis az esésemmel sikerült port kavarnom, méghozzá egész sokat. De ez még nem elég. Még egyszer! 

Igykeztem minnél gyorsabban feltápászkodni, majd Teishi irányába rohanni. Kezemet megemelve akartam ütni, de megint eltűnt. Bal oldalamon megjelenve telibe kapta az arcomat. A vér ízét éreztem számban. Viszont így megint sikerült pár métert csúsznom, szerencsére oda, ahol az előb fetrengtem. Körülöttem nagy porréteg kavargott. Tökéletes!

- Ugyan már, Sensei- mosolyodtam el fájdalmasan az arcomat masszírozva- a műsor még csak most kezdődik!

Két kezemet lerakva a földre négykézláb támaszkodva rájuk szorítottam össze a szemeimet összpontosítva a jelenetre. Pár másodpercig semmi nem történt, már hallottam is Teishi szavait, ahogy azt mondja, adjam fel, ám ekkor a bőröm el kezdett sötétedni, karjaimat, lábaimat, és az egész testemet pikkelyek kezdték el bevonni, ujjaim hatalmas karmokká változtak. Hátul egy farok kezdett el kinőni, aminek végéből vörös tüskék álltak ki. Az arcom és a nyakam is megnyúlt, számban tűhegyes fogak jelentek meg, szemeim sárgán világítottak. A testem folyamatosan nőtt, majd hirtelen két hatalmas, éjfekete denevérszárny emelkedett ki a hátamból. A fejem tetejéből, egy kicsivel a szemeim fölött két, hatalmas szarv állt ki, az orromtól egészen a farkam végéig egy csíkban apró, szintén vörös tüskék nőttek. A fejem majdnem elérte a kupola tetejét. Kinyitva szárnyaimat egy hangosat üvöltöttem. Legalábbis, Teishi és Aizawa azt látta, hogy az én vagyok.