Way to Your Heart 《BNHA fanfic》

1.08

Amióta csak az eszemet tudom, ez volt az álmom. Hogy hőssé válhassak. Mint Ő. Pont emiatt nem is értettem, anya miért ellenezte ennyire. Nagyjából hét évvel ezelőttig... amikor is minden megváltozott.

-----

Üveges tekintettel bámultam a plafont az ágyamon feküdve. A hajamat kisöpörve a nyakam alól hagytam, hogy szétterüljön a párnán. Bal karomat a homlokomon támasztottam.

- Nos, ki tudod magad magyarázni?

A hangjától kirázott a hideg. Nem akartam felidézni sem. Átfordulva a jobb oldalamra néztem a csupasz falat várva arra, hogy berontva a szobába leüvöltse a fejem.

Gondolkozz! Mégis mit mondhatnék?

Szám elé kaptam a kezem, lábaimat felhúzva magzatpózba feküdtem. Elkerekedett szemekkel bámultam a falat, ahogy rám tört a felismerés. Nem mondhatom el neki, hogy hősnek tanulok délutánonként. Ez pedig egy dolgot jelent: hogy hazudnom kell neki.

Mindig is gyűlöltem hazudni, átverni másokat, ami mondjuk eléggé irónikus tekintve a képességem lényege, hogy megtévesztem az embereket. Ám a szóban kimondott hazugságok fájnak a legjobban. Mellesleg, mivel nem szeretek, nem is nagyon tudok kamuzni. Viszont most nincs más választásom, különben teljesen eltilt a hősködéstől.

Lassan kinyílt az ajtó, mire kiugrottam az ágyból. Őrült tempóban dobogó szívvel néztem az anyámra. Nem volt sokkal magasabb nálam, maximum két-három centivel. Kötényét levette, így láthattam, mit visel. Egy egyszerű fehér inget fekete zakóval és egy fekete nadrággal. Vékony keretű szemüvegét feljebb tolva nézett a szemeimbe.

- Szervusz, Drágám!- köszöntött mosolyogva, fejét kicsit oldalra döntve. Nagyot nyeltem. Fogalmam sem volt, mire számítsak.

- Sz-szia...

- Na gyere, beszélgessünk egy kicsit, mondjuk kezdve azzal, hogy elmondod nekem, miért nem tudtál elmenni a fiúkért- lépett közel hozzám, az orrunk majdnem összeért. Tágra nyílt szemekkel, átható tekintettel bámult, pupillái összeszűkültek. A félelem ledermesztett.

Nagyot nyeltem. Gyorsan, találj ki valamit!

- Nos?- nézett még mindig, ám szinte még pislogni is elfelejtett, annyira szugerált. Szinte lyukat égetett belém pillantásával.

Gyerünk, valamit, gyorsan!

Gondolkodni is elfelejtettem, annyira féltem. A tekintete, ahogy próbált olvasni bennem. Szinte leírhatatlan. Csak a szívdobogásomat hallottam. Próbáltam nem kapkodva venni a levegőt, de ez nem nagyon ment. Végül, mint akit megrázott az áram, megrándult a testem.

- K-korrepetáláson!- kiáltottam el magam hirtelen, de az idegességtől még a hangom is furcsának hatott. A kezeim remegtek, amit a hátam mögött próbáltam elrejteni.

Anya hátrébb húzódott, majd aggódó kíváncsisággal tekintett rám.

- Máris? De hiszen csak egy hét telt el.

- I-igen.

- Ilyen nehéz ez az iskola?

- Igen...

- Biztos, hogy jó itt neked? Hiszen ha már az első hét után korrepetálni kell, mi lesz később?

- T-teljesen jó, hidd el. Minden oké. Tudod, hogy a matek sosem ment olyan jól...

- Persze, persze... értem. Viszont légyszíves többet ne forduljon elő. Még ha segítség is kell, próbáld meg úgy intézni, hogy ne menjen a feladataid kárára. Most is, az iskolából hívtak fel, hogy már csak Yasu és Takeo tartózkodik az épületben! Tudod, mennyire megalázó volt elnézést kérnem, amiért megfeledkeztünk róluk?