Way to Your Heart 《BNHA fanfic》

1.10

Mi lenne, ha feladnád? Bármennyire is próbálkozol, bármennyire is kényszeríted magad a folytatásra, felesleges. Hagyd abba. Csak mindenkinek ártasz vele.

Az egész a Te hibád.

-----

Épphogy odaértem a srácokért, a portásnő már épp hívni akarta az anyánkat, mikor beestem.

- Ejnye, Kobayashi-chan, ennyire azért nem rossz a testvéreid társasága- nézett rám mosolyogva nem túl nagy fülkéjéből, szürke, rövidre nyírt haját hátrasimítva.

- Tudom és elnézést, hogy ilyen sokat kellett rám várni. Viszont szeretnék előre szólni, hogy az elkövetkezendő napokban csak sajnos ez a legkorábbi időpont, amikor jönni tudok értük.

- Semmi gond, megértem, hisz mégiscsak a U.A- be jársz. Nem egyszerű onnan szabadulni, igaz-e?- kacsintott rám mosolyogva, mire halkan, kicsit kényszeredetten felnevettem. Megfogva Takeo és Yasu kezét indultunk haza.

- Miért van rajtad a táska?- kérdezte Takeo.

- És az egyenruha?- replikázott Yasu.

- Egyenesen a suliból jöttem értetek- feleltem szűkszavúan, majd gyorsan körbenézve az úton sétáltunk át a zebrán.

- Miért?

- Az... lényegtelen. Hisz az a fontos, hogy időben ideértem, nem?

Mindketten csendben maradtak, ami számomra furcsa volt. Nem így szoktak viselkedni.

- Történt valami?- kérdeztem aggódva.

- Nem- felelték tökéletesen egyszerre. Az egész gyanús volt, de mivel úgy tűnt, nem szeretnének róla beszélni egy halk sóhajtás kíséretében annyiban hagytam a dolgot. Majd úgy is elmondják, ha baj van. Mindig elmondják- nyugtattam magam egész úton hazafelé.

-----

- Hazaértünk- szólaltunk meg egyszerre belépve a lakásba, majd a cipőnket levéve a srácok elmentek átöltözni én pedig a táskámat leejtve a bejáratnál, át sem öltözve indultam be a konyhába valami vacsorának valót csinálni. Nagyjából félórával később csörgött a telefonom, mire a tüzet lekapcsolva siettem a táskámhoz. Ismeretlen szám volt.

- Halló?- szóltam bele kíváncsian.

- Kobayashi-san? Én vagyok az, Arakawa Naoto. Csak azért hívlak, hogy szóljak, meg lettem bízva azzal a feladattal, hogy küldjem át neked a mai napi jegyzeteket a különóráról. Ha a továbbiakban is ilyen korán el kell menned, amint tudom, továbbítom az anyagot- hadarta a lány sietősen.

- Jaj, nagyon kedves vagy, köszönöm szépen- mosolyodtam el, miközben fülemre tapasztva a telefont kezdtem megteríteni a vacsorához.

- Ömm, lenne még valami- bizonytalanodott el a hangja- nem vagyok valami jó ezekben a lelkizős cuccokban, de minden rendben? Mármint, eléggé rosszul festettél az edzésen...

Valamiért rettentő mód jólesett, hogy gondolt rám és a kellemetlen helyzetemre, mégha nem is ismerte a körülményeket.

- Köszönöm, de minden rendben. Fogjuk rá- válaszoltam meghatottan. Elbúcsúzva egymástól kihívtam a fiúkat vacsorázni, ami szokatlanul csendben telt. Egyikük sem úgy viselkedett, ahogy szoktak és ez rettenetesen frusztrált, de mindegy volt, hányszor kérdeztem meg, a válaszuk mindig egy egyértelmű 'minden rendben' volt. Túlságosan rám hasonlítanak.

Evés után a szobámban másoltam be az apróbetűkkel teleírt négyoldalas Arakawa jegyzetet, majd miután a holnapi óráimra való felkészüléssel is végeztem, lefeküdtem aludni. Furcsa üresség érzés fogott el. Egész este így éreztem magam. Mintha csak egy üres, lélektelen robot lennék, aki azt teszi, amit parancsolnak neki. Megrázva a fejem, mielőtt túlságosan is belemerültem volna az önsajnálatba fordultam a fal felé és próbáltam aludni. Órákig nem jött álom a szememre.