Rᴏ́ᴢsᴀʙᴏᴋᴏʀ ʲᵉⁿˡⁱˢᵃ ✔︎

IX

Beléptünk a hatalmas terem közepére, majd mind a ketten meghajoltunk, végül pedig a semmiből felcsendült az a muzsika mi álmomban is szerepelt.

Vettem egy mély levegőt, majd kezemet belecsúszta az előttem állóéba, s kiegyenesedtem. Ismét elengedtem a lány kezét, majd feljebb emeltem ruhám alját, s mozogni kezdtem a zene ritmusára. Egy lépést előre, zár, majd egy lépést hátra, zár.

A lány mozdulatlanul állt előttem, miközben nagy figyelemmel követte lépéseimet. Megunva ezt megálltam, majd lassan közelebb léptem hozzá, s egyik kezemet mellkasára nyomtam, mire tekintetét a kezemre vezette.

Egy kis habozás után ismét mozogni kezdtem a zenére, de ezúttal fogva tartóm is velem tartott.

Egyet előre, zár. Egyet hátra, zár.

- Vége a bemelegítésnek. -mondtam halkan, majd másik kezemmel megfogtam vállát, ami eddig mellkasán volt, pedig belecsúsztattam kezébe, s kissé feljebb emeltem kezeinket.

- Nem rémiszt meg, hogy velem kell táncolnod? -kérdezte egy kis habozás után az előttem lévő, majd lassan derekamra vezette szabad kezét.

- Engedje el magát. -erőltettem hangomra nyugodtságot, majd mélyen belenéztem szemeibe, s ismét mozogni kezdtünk.

Lassan keringőztünk a csodás zenére, majd pár perc múlva lehunytam szemeimet, s teljesen átadtam magam a táncnak. Hirtelen nyugodtság kerített hatalmába. Nem érdekelt semmi, sem a családom, sem pedig az, hogy egy ismeretlennel táncolok, ki fogva tart, csak is az ismeretlen közelsége, s közös táncunk érdekelt.

Egy kis habozás után felnyitottam pilláimat, a képzeletem világa pedig csodás képeket, s hangokat szült elém. Az álmomban lévő teremben voltunk, a tapsvihar pedig se perc alatt felcsendült mellölünk. Senki más nem létezett az adott pillanatban, csak Ő meg Én. Fejemet feljebb emeltem, majd belenéztem fogva tartóm csillogó, barna szemeibe, mikben ismét teljesen elvesztem.

Egy halvány mosoly jelent meg arcomon, majd fejemet bátortalanul mellkasa felé kezdtem el dönteni, majd pár másodperc múlva már meg is éreztem arcommal ruhájának anyagát. A lány lassan rádöntötte fejét az enyémre, majd vett egy mély levegőt.

- Tudnál szeretni? -kérdezte alig hallhatóan, minek hatására rögtön megállt bennem az ütő.

Szemeimet rögtön kinyitottam, fantáziám világa pedig teljesen eltűnt. Hirtelen mellkasánál fogva löktem el magamtól a lányt, majd rávezettem ideges tekintetemet.

Nem, nem a kérdése miatt lettem ideges, hanem azért mert jól tudtam, hogy kezdem megkedvelni, s ezt egyáltalán nem akartam.

- Alkut kötöttünk. -közöltem egy kis habozás után. -Tartsa meg az ígéretét.

- Már jó ideje nem ígértem senkinek semmit. -mondta miközben elkezdett felém közelíteni.

Ezt nem hiszem el.
Ha most nem enged el a családomhoz Én nem tudom mit csinálok...

Másodpercek alatt kerített hatalmába a megvakító düh.

- Ékszerekkel cicomázza fel magát. -léptem hozzá közelebb idegesen. -Azt képzeli, hogy teljesen ember, pedig csak egy magányos, kegyetlen lény... -mondtam mire Ő arcát takargatva kezdett el hátrálni. -Próbálkozhat bármivel, lefizethet, megbabonázhat, de az undoromon nem változtat. -kiáltottam utána mire Ő kiviharzott a helységből.

***

Teljesen leszállt az éj. A sötét eget csupán csak a milliónyi fénylő pont, s öreg barátjuk a Hold miatt lehetett felismerni.

Halk léptekkel követtem fogva tartómat arra a helyre ahol még reggel jártam, hogy pontosítsak a palota tornyába. Lassan kinyitottam a toronyba vezető ajtót, majd óvatosan lépkedni kezdtem a felfelé vezető csigalépcsőn. Nem mentem fel teljesen csak annyira, hogy Én lássam azt, hogy fent mi is történik pontosan, viszont az ne láthasson aki fent is van.

Hirtelen egy hatalmas csattanás rázta meg a tornyot. A lány idegesen lesöpörte az össze asztalán lévő tárgyát, mik a földön landoltak, s ami törékeny volt az ripityára is tört. Rápillantott az előtte lévő falon helyet kapó képre, min két nő állt, egyikük a hercegnő volt. Idegesen kiegyenesedett, majd egy nagyobb kéz legyintéssel körmei segítségével felhasította a vásznat, így a hercegnő mellett álló nő teljesen szét lett szabdalva, s ekkor értettem meg teljesen, hogy az álmomban lévő idegen, vagyis a hercegnő párja, az Ő volt.

A döbbenettől, s az ijedtségtől nem tudtam tisztán gondolkodni. Gyors, s hangos léptekkel indultam meg lefelé a lépcsőn, mit fogva tartóm nagy valószínűséggel észre is vett, hisz nyomomba eredt.

Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a folyosót, majd a nagyobbnál nagyobb termeket végül pedig a palotát is. Sebesen szaladva indultam meg a fagyos sziklák felé, mik körbevették ezt az átkozott helyet, annak reményében, hogy valahogy kijuthatok innen.

Tudtam, hogy üldöz. Féltem, így próbáltam egyre nagyobb tempóra kapcsolni.

Miután odaértem a hatalmas, számomra szinte égig érő sziklákhoz, megpillantottam egy nagy hasadékot köztük. Kiszaladtam a völgyből, majd hirtelen megcsapott a kint lévő hűvös tél szele, majd szinte rögtön el is kezdett havazni, mintha megérezte volna a természet, hogy Én onnan sehová se mehetek.

Dacolva a szél által arcomba fújt hóval, s hideggel szaladtam tovább. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok, egyedül az lebegett a szemeim előtt, hogy el kell innen tűnnöm. Miután már nem hallottam fogva tartóm sietős lépéseit, lassítottam, majd körülnéztem. Tőlem nem messze egy hatalmas befagyott tó állt, amiről pontosan tudtam, hogy nincs is olyan messze házunktól, ahol már vár a családom.

Vettem magamon egy hatalmas erőt, majd ismét futásnak eredtem. Ráfutottam a hatalmas jégtáblára, mi már közel sem tűnk annyira biztonságosnak, mivel első lépésemnél rögtön meg is repedt, de Én érdektelenül futottam tovább. Nem érdekelt már az sem ha meghalok, csak ne kelljen oda vissza mennem.

Hirtelen a semmiből, valaki nevemet kiáltotta.

- Jennie! -hallottam meg fogva tartóm hangját, mire hátranéztem, s megpillantottam, hogy csupán méterek választanak el a lánytól.

- Ne! -gyűltek könnyek szemeimbe, majd a lány rám vetette magát, így mind a ketten elestünk a jég pedig megrepedt alattunk.

A lány odamászott hozzám, majd fölém támaszkodott, hogy még csak véletlenül se tudjak elmenekülni.

- Most már tudod, hogy ki vagyok. - mondta halkan. -Mond újra, hogy undorodsz tőlem, mond ki. -még az arcán lévő maszk sem takarta el könnyáztatta szemeit.

Nem mondtam semmit, csak ijedten néztem tovább szemeibe, mire Ő lassan közelíteni kezdett ajkaim felé. Bármiféle ellentmondás nélkül hagytam, hogy ajkai egyre közelebb érjenek az enyéimhez.

- Most sem mondasz semmit. -súgta ajkaimra, majd még mielőtt bezárhatta volna a köztünk lévő rést az alattunk lévő jég egy hatalmasat pattant, Én pedig hirtelen a fagyos vízben találtam magam, s másodpercek alatt minden elsötétült. Abban a pillanatban azt hittem, hogy meghaltam, minden csendes, s békés volt.