Rᴏ́ᴢsᴀʙᴏᴋᴏʀ ʲᵉⁿˡⁱˢᵃ ✔︎

X

Cipő kopogásra riadtam fel. Lassan kinyitottam szemeimet, majd egyenesen az ágyam mellett állóra néztem ki aggódó tekintettel méregetett. Óvatosan leült mellém az ágyra, majd egyik kezét ráhelyezte az enyémre, s kissé rászorított.

Tekintetemet kezeinkre vezettem, ahol is megpillantottam egy csodaszép, vörös rózsát.

"Ami számomra a legszentebb" -idéztem vissza apám szavait azokból a percekből mikor mesélte, hogy találkozott azzal ki mostanra már a fogva tartóm.

Elmosolyodtam, majd egy kis habozás után a lányra tereltem tekintetemet, kinek most először látok egy halvány mosolyt szája sarkában.

- Megengedem, hogy még egyszer lásd a családod. -bólintott egy aprót.

- Igazán? -néztem rá kérdőn. -Nem csak így akar gyötörni? -kérdeztem, mire lehunyta szemeit, s lejjebb hajtotta fejét.

- E-egy napot engedélyezek. -mondta halkan. -Nem többet.... Hajnalban indulhatsz. -közölte, majd lassan felállt az ágyamról, s odasétált az ággyal szemben lévő vizeskehelyhez.

Gyorsan felültem az ágyban, majd kíváncsian figyelni kezdtem a lányt, ki letérdelt a kehely széle mellé, majd egy nyakláncon lógó, kis kapszulát lógatott bele a vízbe. Elmosolyodtam, majd orromhoz emeltem a rózsát, s mélyen beszippantottam kellemes illatát. Hirtelen valami kegyetlenül csikálni kezdtem orromat, minek az lett a következménye, hogy egy nagyobb tüsszentés hagyta el ajkaim.

- Hát ez meg mi volt? -fordult felém ijedten a lány.

- Csak, tüsszentettem egyet. -nevettem fel kínosan.

- Előbb mondta volna azt, hogy egy kiscica farkára léptek. -nevetett fel kissé.

Még a nevetése is elbűvölő. -gondolatom hatására pedig egy kisebb mosoly ült ki arcomra.

A lány felállt a kehely mellöl, majd ismét megindult ágyam felé, miután pedig odaért mellém megállt, s rám nézett.

- Nyújtsd a kezed.

- Melyiket? -kérdeztem mosolyogva.

- Mit tudom Én, mindegy, a balt. -sóhajtott fel.

- Csak nem gyűrűt húz rá? - mosolyodtam el még jobban, majd kezébe csúsztattam bal kezemet.

- Hallgass már el egy kicsit. -mosolyodott el Ő is. -Hallgass ide. -nyomta kezembe a nála lévő nyakláncot. -Most már ismered e víz gyógyerejét. Ha valaha is megsérülnél, vagy bármi történne veled... -mondta volna tovább, de szavába vágtam.

- Nem lesz semmi bajom. -ráztam meg kissé a fejemet. -Készülődnöm kell. -pattantam ki vígan ágyamból.

- Jennie?! -ejtette ki kissé szomorkásan nevemet, miközben Én megragadtam az asztalomon lévő fésűt, s fésülködni kezdtem. -Ha nem tér vissza... -folytatta volna, de ismét szavába vágtam.

- Tudom, akkor mindnyájunkat megöl. -fésültem tovább gubancos tincseimet.

- Nem. -rázta meg szomorkásan fejét. -Én halok meg. -közölte, majd elindult az ajtó felé.

H-hogy, mi? -dermedtem le, majd gyorsan a lány után fordultam.

- Itt leszek holnap. Este hétre.

Nem. Nem halhat meg. Nem engedem.

***

Reggel amilyen korán csak tudtam lóra ültem, majd elhagytam a völgyet, s megindultam rég látott vidéki házunk felé. Sebesen vágtattam át a hófedte részeken, majd körülbelül fél óra múlva kiértem az erdő rejtekéből, s megpillantottam kicsike házunkat a hatalmas, fehér mező közepén állni.