Rᴏ́ᴢsᴀʙᴏᴋᴏʀ ʲᵉⁿˡⁱˢᵃ ✔︎

VI

Felvettem a kikészített ruhát, majd utamat afelé a helység felé vettem ahol egy hatalmas étkezőasztal kapott helyett, mire temérdek étel fel volt pakolva.

Lassan lépkedtem le az emeletről levezető lépcsőn, majd halk lépéseket hallottam meg magam mögül. Megálltam az utolsó lépcsőfokon, tekintetemet pedig az előttem lévő falon logó órára tereltem, mi pont akkor váltott hét órára, így újból megszólalt az órajáték.

Az emeleti ablakon beszűrődő fény árnyékokat vetett a falra, de nem csak az enyém volt ott, hanem valaki másé is. Szívverésem felgyorsult, légvételem pedig egyre szaporább lett.

Leléptem a utolsó lépcsőfokról is, majd fejemet oldalra fordítottam, s megpróbáltam rápillantani a mögöttem állóra, de inkább nem tettem. Féltem, így fejemet ismét előre fordítottam, majd egy kis habozás után meghallottam, hogy lassan Ő is elkezdi szedni a fokokat.

- Jennie a nevem. -mondtam ki nagy nehezen. -Felajánlom az életemet az apáméért cserébe.

- Ülj az asztalhoz. -eresztette ki hangját, mi ismét egyszerre fagyasztotta meg testemben a vért, s nyugtatott meg.

Engedelmesen megindultam az asztal jobboldali végéhez miközben a lány mindvégig a nyomomban volt. Miután odaértem az asztal végében helyet kapó egyetlenegy székhez, megálltam mellette, majd egy kis habozás után kihúztam, s leültem rá.

Tekintetemet makacsul előrefelé szegeztem, nem akartam ránézni fogva tartómra, ki időközben székem mögé lépett, s megfogta annak háttámláját. A félelem addigra már szinte teljesen felemésztett, szemeim égni kezdtek, majd pár másodperc múlva már el is kezdett homályosodni látásom a felgyülemlett könnyek miatt.

Lassan kezembe vettem egy szőlőszemet, majd remegve számhoz emeltem azt.

- Ha visszanyerted az erődet oda sétálhatsz ahová csak akarsz a birtokom határain belül. de ha leszáll az est megtiltom, hogy elhagyd a kastélyt. -közölte, majd számba vettem a szőlőt, s rágni kezdtem azt.

- Ha már meg kell halnom, úgy inkább most rögtön. -mondtam félve miután lenyeltem a számba vett falatot.

- Több bátorság van benned mint az apádban. -morogta egy kis habozás után, majd hirtelen fülemhez hajolt. -Minden este pontban hétkor itt kell lenned. Eszedbe se jusson megszökni, mert az erdő úgyis foglyul ejtene. -súgta fülembe.

Fejemet kissé oldalra döntöttem, majd tekintetem elvándorolt az előttem lévő aranypohárra miben hirtelen megláttam fogva tartóm arcát. Szemeim kikerekedtek az ijesztő, maszkos alak láttán, majd gyorsan kezembe kaptam egy kést, felpattantam székemből mi ennek hatására hátradőlt, de mire hátrafordultam a lánynak már nyoma sem volt.

-----------

- Abbahagyjam a mesét? -érdeklődtem gyermekeimtől, mire kisfiam összeráncolta szemöldökét.

- Nem! Tudni akarom, hogy mi lett.

- Engem az szomorít el, hogy szegény Jennie egyedül van. -húzta el száját leányom.

- Ez igaz. -jelent meg arcomon egy halvány mosoly. -Nagyon magányos volt. Miután felment a hatalmas lépcsőn, Jennienek hirtelen eszébe jutott, hogy még soha életében egy éjt sem töltött távol az övéitől. Egy dolgot azonban nem tudott, hogy a szobájában ott vártak azok a kis lények akik benépesítették a palotát, és akik később a legjobb barátai lettek.

-----------

Halk motoszkálást, s kisebb-nagyobb kiskutyamorgásra emlékeztető hangokat hallottam meg a szobám irányából, így lassítottam tempómon, s alaposan szemügyre véve mindent haladtam tovább.