Rᴏ́ᴢsᴀʙᴏᴋᴏʀ ʲᵉⁿˡⁱˢᵃ ✔︎

XIII

*Taehyung szemszöge*

Hatalmas sebességgel vágtattunk be az elszigetelt, romos kastélyhoz, majd miután végleg a birtokra értünk lassítottunk lovainkkal.

Hatalmas volt a völgyben lévő köd, nem sok mindent lehetett látni. Lovaink nyugtalanná váltak, így felemeltem egyik kezemet, s megálltunk.

Mögöttem ülő kedvesem erősen megragadta a vállamat, majd lekászálódott lovam hátáról, s lassan elkezdett előre fele haladni.

- Érzel valamit? -érdeklődtem egy kis habozás utána.

- A veszélyt. -mondta halkan a lány. -Érzem, hogy ott van mindenütt.

Nyeltem egy nagyot, majd elengedtem lovam kantárját, s Én is lemásztam hátáról. Végigsimítottam az állat oldalán, majd megpaskoltam nyakát, végül pedig félve a tőlem nem messze lévő lány felé kezdtem el lépkedni.

- Nem adjuk fel. -álltam meg végül Yeji mellett, majd egy kis habozás után felé fordítottam fejem, de Ő csak meredt az előttünk elterülő ködös, füves tájra.

- Ha ezt akarod... -mondta alig hallhatóan egy kis habozást követően.

- Indulás! -fordultam embereim felé. -Ti hárman! -mutattam a tőlem jobb oldalra lévő három emberre. -Menjetek nyugat felé. A többiek. -fordultam a többiekhez. -Menjenek a keleti oldalon. -biccentettem a megfelelő irányba. -Ti ketten Komám. -néztem egy mosoly keretében az előttem lévő két fiúra. -Haladjatok előttem.

Összenéztek, majd Yeonjun egy nagyobb sóhajt hallatott, végül pedig elindultunk az ismeretlenben.

Csendben, s mindenre odafigyelve haladtunk a ködös mezőn. Az embereim, s saját kezemben is ott vigyorgott a puska, viszont tudtam, hogy ha ténylegesen veszély fenyeget minket, képtelenek leszünk használni hisz a félelem olyannyira lebénít, hogy még mozdulni sem fogunk tudni.

*Yeji szemszöge*

Leváltam a többiekről, s úgy döntöttem, hogy először inkább körbenézek a kastély birtokán.

Egyáltalán nem tetszik ez a hely...

Veszélyt érzek...

Pár lépés múlva elkezdett kirajzolódni valami a hatalmas ködben. Lábaim megremegtem, majd bátortalanul haladtam tovább, végül pedig teljesen kirajzolódott az előttem lévő dolog, mi egy hatalmas rózsabokor volt.

- Yeji... -hallottam meg egy női suttogást. -Hé, Yeji, elég a félelemből... -súgta továbbra is, majd apró, sárgán világító pontok jelentek meg előttem, mi egyenesen a rózsabokor felé lebegtek.

Bátorságot vettem magamon, majd közelebb siettem a hatalmas növényhez, s követtem az apró fényeket be, a bokor közepébe.

- Mentsd meg a szeretőd... Ments magad is.

Óvatosan haladtam el a tüskésebbnél tüskésebb ágak mellett, majd miután teljesen beértem a növény belsejébe, fénylő pontok százai fogadtak.

Egytől egyig azt mondogatták, hogy mentsük magunkat erről az elátkozott helyről. Kíváncsian vezettem körbe tekintetemet , majd megpillantottam egy kősírt minek végében egy női szobor volt.

Közelebb léptem a szoborhoz miből fénylő pontok százai áradtak ki, majd alaposabban szemügyre vettem, s megpillantottam egy aranynyilat, mi a női alak szívébe volt fúródva.

- Yeji, gyere...

Döbbenten néztem a szemeim elé táruló képet, majd egy kis habozás követően felemeltem kezeimet végül pedig erősen megragadtam az aranynyilat.

*Jennie szemszöge*

Egy hatalmas mosollyal az arcomon siettem le a földszintre, majd megpillantottam Soobint ki éppen a köpenyemet szedte fel a földről.

- A többiek? -léptem le az utolsó lépcsőfokról is. -Sietnem kell. -álltam meg a komor fiú előtt ki kezembe nyomta a földről felszedett ruhadarabot.

- Yeonjun elvitte a lovat... -mondta miközben jobban szemügyre vettem a köpenyt, s megpillantottam, hogy hiányzik róla a drágakő.

Yeonjun!

- Én próbáltam megakadályozni, de... Bocsáss meg Jennie. -mondta szomorkásan.

Vettem egy mély levegőt, majd gyorsan a fiú mögötti órára néztem.

- Ne! -kiáltottam fel miután megpillantottam a pontos időt, szemeimbe pedig könnyek kezdtek el gyülekezni.

*A fogva tartó, vagyis Lisa szemszöge*

Kutyáim, kikre ugyanúgy átok szállt mint jómagamra, szűkölve szóródtak szét a palotában. Pár percig mozdulatlanul álltam az étkezőasztalnál, majd rápillantottam az órára.

Jennie... Merre vagy...?

Hiányzott. Pedig aligha telt egy nap mióta elment a családjához.

Az elmúlt napokban már rég nem az érdekelt, hogy egy lány megmenthet az átok elől. Már azt se bántam volna, hogy ha örökre egy elátkozott ember maradok, csak Jennie legyen boldog, akár velem, akár nélkülem.

Gondolat menetemből emberektől származó hangok zökkentettek ki.

Remélem ezt most csak rosszul hallom...

Sietős léptekkel indultam meg a kastély legmagasabb tornya felé, majd miután elértem a felvezető csigalépcsőt, kettesével szedni kezdtem a fokokat.

Mi folyik itt?

Fellöktem a csapóajtót, majd miután sikeresen feljutottam a toronyban lévő szobába odasiettem az ablakhoz, s kihajoltam azon.

Nem láttam túl sok mindet. A birtokom alját teljesen elfedte a köd, még a hatalmas rózsabokornak is csak a legfelső ágait láttam csupán.