Drága mostoha (Jimin ff.) (BEFEJEZETT)

30. fejezet (16+)

Először is, szeretném mindenkinek megköszönni, aki olvassa ezt a történetemet. Sajnos ez az utolsó fejezet, és már csak egy Epilógus van hátra. Utána egy másik történetem indul útjára, aminek még csak a Prológusa van fent, bízom benne lesznek olyanok, akik azt is olvasni és szeretni fogják :)

JungKook:

Elvesztettem az eszem, ha nincsenek ott a barátaim holtra verem KangInt. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan képes valaki ilyenre? Azt meg hogy az egészet NaYeon tervelte ki, még jobban megviselt.

Szerettem azt a lányt, borzasztóan szenvedtem, mikor a bátyámmal egy ágyban találtam. Igaza volt a testvéremnek, minden egyes szava igaz volt, hogy ez a nő az ágyban jó, de különben maga a szörnyeteg, és ha hagyom magam irányítani, el fogom veszíteni saját magam, és a valódi barátaimat.

Az egészet dacból kezdtem újra vele, és most ennek a dacnak lett az eredménye, hogy Jennie ott fekszik a kórházban, és nem tudom, hogy felébredt-e valaha?

EunBit és KangInt letartóztatták, legalábbis JiMin felhívott, és elmondta, de NaYeont még mindig keresik. Éppen a kórház felé haladtam a gondolataimba mélyedve, mikor Jinék háza mellett mentem el. Jin a Jeepjében nagy bőröndöket pakolt. Elhaladtam mellette, de valami rossz érzés kerített hatalmába, így visszafordultam, és megálltam a felhajtójukon.

- Szevasz Kook – intett nekem, és egy nagy bőröndöt igazított el a többi között.

- Mész valahova? – kérdeztem rosszat sejtve. Elengedte a bőröndöt, és nem válaszolt, majd megfordult, hogy visszamenjen a házba.

Nem hagytam magam, követtem. Halkan lépdelt a szobája felé. Ahogy beléptünk megdöbbentem a dobozokon és a bőröndökön. Megállt a szobája közepén és nagyot sóhajtott. Nem akartam kimondani a tényt, de csak feltört a torkomon.

- Elmész? – ijedtem meg. Beletúrt a hajába, majd leült az ágyára.

- Jelentkeztem New Yorkba az orvosira, felvettek. Tudod, a szüleim bár nem túl nagy lelkesedéssel, de elfogadták, hogy zenét tanuljak, és kosarazzak, de a vágyuk az volt, hogy belőlem is orvos legyen. Most boldogok – mondta.

- De te is ezt akarod? – ültem le mellé.

- Most erre van szükségem. El kell mennem, hogy átgondoljam a dolgaimat – nézett rám fáradt szemekkel. Nem akartam feltépni a sebeit, de csak érdekelt mi zajlik most a barátomban.

- Rosé miatt? – kérdezte meg. Felnézett a falra, ahol ott volt a csapat régi képe, ott karolta át TaeHyung vállát, még akkoriban minden rendben volt.

Kölyök korunk óta ismerjük egymást, kapaszkodtunk egymásba, a legjobb barátokká nőttünk, és most mintha minden emlék elporladna.

- Sosem hittem volna, hogy NamJoon egy olyan lányba szeret bele, aki egészen egyszerűen csak nem meri ráborítani a tálcát. Kapaszkodni akart valakibe, szüksége lett valakire, aki önmagáért szereti, hisz neki is a szeretett volt az, amiből a legkevesebb jutott. JiSoo mellett megváltozott, a barátok háttérbe szorultak, de azért igyekezett ezt nem éreztetni velünk – előre dőltem, a kezeimet összekulcsoltam, úgy meredtem a perzsa szőnyegre, miközben hallgattam a barátomat. – Semmi másra nem vágytam csak arra, hogy engem is úgy szeressenek, és úgy nézzenek rám. Rosé bájával és kedvességével megragadott. Szerelmes akartam lenni, tudni akartam, hogy milyen az?

- És megtudtad? – kérdeztem csendesen, most először hallgattam Jin érzéseit.

- Nem – a válaszától megdöbbentem. – Azt hittem az a szerelem, hogy mellettem van, hogy átkarolhatom, hogy akkor hívom, ha szükségem van rá, de tévedtem. Korán sem tapasztaltam meg azt, amit NamJoonnál, vagy JiMinnél láttam, és nálad – nézett rám.