Girl in Pieces

1.

Miután rendbe szedtem magam a borzalmas kelésem után szekrényem elé álltam és kikaptam belőle egy fekete kapucnis pulcsit, egy ugyanolyan színű trikót és egy szintén fekete farmert, majd leengedtem a hajam és felcsaptam a megint csak a sötét színben tündöklő kötött sapim. Bepakoltam a táskámba, majd a fejhallgatómat beizzítva léptem ki a kollégiumi szobám ajtaján.
Mielőtt bárki is azt hinné, hogy a szüleim raktak be ide, mert rossz kislány voltam le kell, hogy lombozzalak benneteket ugyanis nem. Magamtól jöttem el ide, mikor ösztöndíjat kaptam és avval egyidőben tudtam meg, hogy a szüleim nem is az igazi szüleim tehát pont kapóra jött a dolog. Igazából mindig is éreztem egy fajta elutasító viselkedést az oldalukról ezáltal nem is kötődtem annyira hozzájuk így nem nagyon érintett meg a dolog. Így történt tehát, hogy szerény személyem Kim SeoMin 18 éves koromra itt senyvedek egy művészeti suli koliában és már az utolsó évemet húzom itt miközben egyre többre és többre leszek képes az emberek iránt érzett undor és taszítás ellenére is. Egy dolgot azonban még nem említettem. Amivel eddig féltem, hogy lebukom. Hogy mivel? Egészen pici koromban fedeztem fel ezt a képességem és egészen gimnázium másodikig nem is okozott gondot. Magam képviselem a négy elemet és az időjárás is néha az érzelmeimhez van kötve. Tudom. Iszonyat hülyén hangzik, de ez lennék én. Mások szemében viszont csak egy hülye, depressziós és néma lány lennék aki oltárian rajzol, zongorázik és rappel, de másra már nem is jó csak arra. Igen rajz és zene szakon vagyok, viszont úgy érzem sehol sem illek bele a képbe. Ennek ellenére mégis van egyetlen ember akire mindig számíthattam. Jung Hoseok. Aki a kezdetektől úgy viselkedett, mintha ismert volna. Azonban vele sem találkozom mindig ugyanis velem ellentétben ő tánc szakon van. Én mondom rohadt tehetséges a srác. Nem hiába lett osztályelső.
Gondolatmenetemből egy erős mellkas rántott ki, mivel nekiütköztem. Mintha már megtörtént volna korábban is...
Gyorsan lekaptam a fejemről a fejhallgatót és nyakamba akasztottam úgy szemeztem tovább az illető mellkasával a suli folyosóján. Lassan felnéztem, de amint megpillantottam azt a kísértetiesen ismerős szempárt azonnal hátráltam pár lépést és úgy bámultam tovább. Ez az a csávó az álmomból csak szőke hajjal és a mögötte lévő tekintetek is ismerősek. Várj valami nem stimmel. Egyel kevesebb van. Megráztam a fejem, majd gyorsan fejembe kaptam még a kapucnimat is és lehajtott fejjel próbáltam eliszkolni, de megragadta a csuklómat ezzel megállásra kényszerítve. Szúrós tekintettel néztem kezére és éreztem ahogy a nyitott ablakokon enyhébb légáramlatok kezdtek el besüvíteni. Oh istenem! Csak engedjen már el!
-Eressz te szörnyeteg!-sziszegtem, mire felismerés csillant meg szemében és közelebb hajolt a fülemhez.
-Megvagy cicus!-suttogta, majd enyhült a szorítása. Forró lehellete csiklandozta bőrömet ezzel pedig libabőröket csalva rá. Jézusom mivan velem?! Kirántottam kezem szorításából és hátrébb araszoltam tőle.
-Nem mondom el mégegyszer úgy figyelj rám!-böktem meg a vállát-Hagyjatok békén! Ne keress, ne kövess! Legfőképp pedig szálljatok ki a fejemből!-morogtam oda nekik és éreztem ahogy egyre erősebb széllökések árasztják el a környezetem.
-Nyugodj le szépen SeoMin...-honnan a faszból tudja a nevem?!-Csak nem akarod, hogy mindenki rájöjjön a kis titkodra...-mutatott ki az ablakon ahol az udvart egyre nagyobb széllökések ostromolták. Vettem egy hatalmas levegőt és behuntyam a szemem, majd amint kinyitottam a szél lelassult és az alap időjárás tért vissza. Rá sem nézve a hat fiúra és kerülve az iskolatársaim tekintetét rongyoltam be a táncosok termébe ahol fújtatva dobtam le magam Hoseok mellé, aki éppen az egyik könyvét bújta.
-Ki idegesített fel? Idáig éreztem a szelet...-mondta úgy, hogy fel sem pillantott rám. Na igen ő az egyetlen-és ezekszerint a hat jómadár is-akik tudnak a képességeimről.
-Hat felettébb idegesítő egyén akik álmomban is szerepeltek csak egyel kevesebben voltak...-mondtam, mire egy pillanatra megállt a szeme a sorok között és mintha egy picit be is feszült volna-Te talán tudsz valamit?-fontam össze magam előtt a karjaimat. Köhintett egyet, majd megingatva a fejét lapozott egyet.
-Ugyan Hoseok mindenki tudja milyen szarul hazudsz!-mondtam el a nyilvánvalót szemforgatva.
-Ráérsz még megtudni a nyilvánvalót amit már én tudok...-halkult el teljesen a végére.
-Jung Hoseok! Az isten szerelmére mondd már el!-csattantam fel, mire több szempár is ránk tapadt én meg csak összébb húztam magam ettől.
-Értsd meg SeoMin, hogy nem mondhatok semmit!-csapta be a könyvet és dobta le a padra ami hangos csattanással végződött.
-Áh tehát így állunk! Én elmondjak neked mindent bízzak meg benned de te erre nem vagy képes ilyen hosszú ismertség után! Értem én nem baj!-bólogattam miközben felkeltem mellőle.
-SeoMin én nem...
-Nem Hoseok! Nem érdekel! Már nem...-mondtam és avval a lendülettel a fejhallgatómat visszacsapva a helyére rohantam ki a teremből.

Egész nap nem láttam sem Hoseokot sem a másik hatot. Így nyugodt szívvel indultam vissza a koliba. Épp léptem ki a teremből mikor érdekes beszélgetésre lettem figyelmes.
-Ugyan Jimin! Meddig akarod még halogatni?!-ez Hoseok?
-Miért Hobi? Ennyire idegesít már a csaj?-semmi válasz. Ezekszerint igen. Nem bírtam tovább így kiléptem az ajtó mögül és odaálltam összefont karokkal.
-Nah Hoseok? Ennyire idegesítenélek? Tudod megértem! Nem mindenki tud elviselni egy olyan embert aki küzd saját magával és a társadalommal ráadásul meg is bízott az illetőben! De megnyugothatsz! Nem idegesítelek tovább! Jah és Jimin!-fordultam még vissza-Legközelebb fogd vissza a korcsaidat!
Ezzel ott is hagytam a két megszeppent fiút miközben kiléptem az általam kevert enyhébb szélviharba. Mit ne mondjak most igazán jólesett.

Fejhallgatóval a fejemen görnyedtem az íróasztalom felett és éppen egy újabb alkotásomon javítgattam mikor is a zenén keresztül is átszűrődő farkas üvöltésre lettem figyelmes. Gyorsan lekaptam magamról a tárgyat és az ablakhoz siettem ahol a szomszédos erdőre terelődött a figyelmem. Egy túlméretezett blöki állt az erdő szélen mint az álmaimba ám ez valahogy más volt. Szőre fekete volt és szemei vörös színben pompáztak nem úgy mint a pincsiké az álmomban.
Pont az én ablakom felé bámult, de egyszer csak eltűnt a szemem elől. Ilyenkor rühellem, hogy földszinti szobám van...
Vállat rántva mentem vissza az asztalomhoz és tanulmányozni kezdtem a művem, majd még pár vonás után késznek is nyilvánítottam. Összepakolva a cuccaimat indultam volna el a fürdőmbe, hogy megtisztuljak ám ekkor neszt hallottam az ablak felől. Pislogás nélkül bámultam egy pontot. Valami nem stimmel. Közelebb léptem egyet, de abban a pillanatban az ablak berobbant és ezer meg ezer üvegszilánk repkedett szét a helyiségben én meg hátra vetődtem a falnak. A sokkból felébredve meredtem a szoba közepén vicsorgó vendégemre és egyre hátrébb csúsztam míg nem sarokba szorultam. Próbáltam használni az erőmet, de fájdalmaim miatt, amik a szilánkok által ejtett vágásokba keletkeztek tehetetlen voltam így csak felkaptam egy nagyobb üveg darabot, hogy avval védekezzek.
Egyre csak közeledett felém száját nyalogatva, majd egy nagy lendületet véve rámvetette magát. A pofáján lévő szőr segítségével tartottam távol pengeéles fogait, amik mindössze két centire álltak meg az arcomtól. Erőt véve magamon vágtam bele az oldalába és dobtam le magamról, mire felnyüszített én meg ezt kihasználva az ajtóm felé kezdtem el kúszni. Kezeim égtek a fájdalomtól, de minél előbb ki akartam érni ebből a pokolból, elmesélni mindent Hoseoknak és rohadtul bocsánatot kérni tőle, hogy ilyen szar barát voltam. Kétségbeesetten kaptam a kilincs után ám pont, mikor lenyomtam volna az a dög elkapta a lábamat és belevájva fogait husomba rángatni kezdett az ablak felé. Felsikoltottam fájdalmamba, majd minden erőmet beleadva rúgtam pofán a másik lábammal, mire nyekkenve egyet eresztett el.
Villámgyorsan kezdtem el az ajtó felé rohanni már amennyire a lábam engedte.
Pont kiestem az ajtón, de rögtön erős karok közt találtam magam.
-Jézusom SeoMin! Mi a fasz történt veled?! Mi van SeoMin?!-kérdezgetett egyfolytában sebeimet és könnyáztatta arcomat kémlelve Jimin.
-Jimin...-zokogtam bele a fiú mellkhasába-Segíts nekem...!-ez volt az utolsó mondatom. Testemet elöntötte egy égető érzés és elvesztettem az eszméletem.

BK_mnstr💜